A végkifejlet felé // On the way to the end

Kis rohanással, de elértük a Shinkansen-ünket, ami egy szűk óra alatt Himeji városáig repített minket hegyes-völgyes (hidas, alagutas) tájakon át. Himeji egy közepes méretű város, viszont itt található egész Japán legszebb kastélya (vagyis inkább várkastélya). Bár korábban is állt egy szentély majd kisebb erőd a helyén, a nagyszabású építkezéseket az Akamatsu család végezte 1340 körül. A kastély mai formáját 1608-ban nyerte el, és később, az Edo időszakban szerencsére már nem voltak csatározások, valamint a tűzvész is elkerülte. Eredetileg a fél mai várost körülvette egy külső várfal és vizesárok, ma már csak a belső védművek vannak meg, de ez is elég impresszív (bő kilóméretnyi fal 15 kapuval). A vár különlegessége, hogy a tetőcserepeknél fehér vakolatot használtak, így messzire ragyog világos színével. Majd két óra volt bejárni a kaszárnyákat, raktárakat, udvarokat. Legizgalmasabb persze a központi torony volt, amely 6 emeletes és 33 méter magas, azaz a szintek belmagassága elképesztő (ahhoz képest, hogy csak fából van). Meredek lépcsőkön másztunk fel, és minden emeleten különféle tárlatok voltak, legfelül pedig egy szentély. A kastély után az árkádsoron visszasétáltunk az állomásra, és továbbvonatoztunk Nara-ba. Itt sikerült foglalnunk szállást egy tradícionális ryokan-ban, ami egykor Gésa házként üzemelt. Annak ellenére, hogy az egyik legolcsóbb a városban a Seikanso ryokan, meglepően színvonalas volt. Nagy élmény volt a teraszunkon gubbasztva zöldteát szürcsölgetni, gyönyörködve alant a japán kertben. Este felderítettük Nara belvárosát, a sok árkádot, de meglepően kihalt volt már minden 8 órakor. Végül egy kellemes kis vendéglőben shabu shabu-t fogyasztottunk: egy tipikus japán étkezés, amikor mindenki magának főzi meg kis lábosban az asztalnál a húst és a zöldségeket.
Nara volt az első állandó főváros 710-781 között (előtte az uralkodókkal változott), így rengeteg történeti emléke van. Fontos és szép látnivalói egy nap alatt kényelmesen bejárhatók, így mi is a tipikus séta kört választottuk. A Kofoku-ji templomegyüttesnél kezdtünk, amit 710-ben telepítettek ide Kyoto-ból, mint a Fujiwara család fő szentélyét. Akkor még 171 épületből állt, ma ennek már csak töredéke van meg, de köztük van Japán második legmagasabb pagodája. (Érdemes belegondolni, hogy mi magyarok akkoriban mit is csináltunk...) A templomkertben egyből találkoztunk Nara híres szarvasaival, akiket rég óta szent állatként kezelnek. Pár ezer él itt belülük, és „nemzeti kultúrális kincs” státuszban vannak. Kezdetben jó benyomást tettek ránk szelídségükkel, de később egyre több agresszív példánnyal találkoztunk, amelyek szabályosan kitépték a turisták kezéből az ételt (nekem még a pólómat is megrágták). (Külön lehet venni szarvasoknak való csemegét.) Valami turpisság azért lehet a dologban, mert bár a szarvasok azon nyomban megrohamozzák az embereket, amint vesznek a csemegéjükből, furcsa mód mégsem járnak rá az árusoknál lévő készletre, ami sokszor csak ki van téve a pultra... Gyanús!
A Nara-koen park a város szélénél kezdődik, és felkúszik a környező hegyekre. Mivel az itt található nemzeti múzeum izgalmasabb része be volt zárva, a park látnivalói közül elsőként a Todaj-ji templomot néztük meg. Már a kaputornya is hatalmas volt, benne két elképesztően életszerű, fából faragott dühös Nio őrző istenséggel. A központi Daibutsu-den csarnok ad otthont egy 16 méteres ülő Buddha szobornak. A szobrot eredetileg 746-ban öntötték közel 440 tonna bronzból és aranyból, majd a XVIII. században újraöntötték. A köré épített szerkezet (a világ legnagyobb faépülete) csupán 2/3 arányú rekonstrukciója az eredeti, VIII. sz-i templomnak. Az egyik oszlopon található egy kisebb lyuk (ami pont akkora, mint a Buddha szobor orrlyuka). Mivel mindketten átpréseltük magunkat rajta, szerencsénk lesz!
A hegyre felsétálva megnéztük az ezeréves kincsesházat, a Nigatsu-do és a Sangatsu-do templomokat, találkoztunk több bátor és félénk szarvassal is. Nagyon hangulatos volt a Kasuga Taisha shinto szentély kertje, ahol több ezer mécsestartónak faragott kő oszlop van, és évente kétszer itt tartják a látványos lámpások fesztiválját. Délután 5-kor sajnos már minden bezár, ezért a park szebb részein keresztül, néhány tavat érintve visszasétáltunk a városba, és átköltöztünk új szállásunkra, amely egy hangulatos japán vendégház volt.
Tricia utolsó napján nem akartunk nagyon messzire utazni, így kénytelenek voltunk lemondani egy tradícionális onsen (fürdő) kipróbálásáról (pedig esett az eső). Vonattal átmentünk Osaka-ba, majd sétáltunk egyet a nagy árkádsoron, és kicsit kószáltunk Dotombori hangulatos utcáin. Kikísértem a reptérre (persze pont ekkor sikerült utunk során egyedülálló módon rossz vonatra szállnunk), és könnyes búcsút vettünk egymástól. Mivel elállt az eső, este felmásztam még az Osaka torony majd 100 méter magas kilátójába panorámaképeket készíteni. (Igyekeztem a "kék órát" kihasználni.) A Tsutenkaku torony eredeti (1912-es) formája a párizsi diadalív és az Eiffel torony furcsa ötvözete volt, aztán a háborúban elbontották, mert kellett a vasszerkezet hadihajónak. 1956-ban építették fel újra, oldalán hatalmas neon kivetítőkkel, Japán legnagyobb LED világítású órájával és színes időjárásjelző csúcsfényekkel.

**********

On the way back from Hiroshima we made a stopover at the magnificent castle of Himeji, and then spent two nights and a wonderful (deerful) day in Nara. You can read more details on Tricia's blog.
- Himeji-jo (5)
- Staying at Seikanso ryokan (5)
- Eating shabu shabu (5)
- Kofoku-ji temple (4)
- Feeding the silly deer of Nara (5)
- Daibutsu-den temple of sitting Buddha (5)
- Nigatsu-do and Sangatsu-do temples (4)
- Taisha shinto shrine with a thousand lanterns (4.5)
- Tsutenkaku tower in Osaka (4)

Az influenzáról // On the swine flu

A képeimen sokszor látni maszkos embereket, ezért rövid leírást adok az itteni influenza helyzetről.

Nagyjából 2 hónappal ezelőtt ütötte fel fejét az influenza vírus új variánsa az USA-ban és Mexikóban, amelyet elsőként sertéseken figyeltek meg, ezért kapta a sertésinfluenza (swine flu) nevet (magyarul "új típusú"), azonban hivatalosan a vírustörzs besorolása alapján H1N1-nek hívják. A kezdeti megbetegedések által kiváltott világméretű pánikszerű intézkedések sora annak volt köszönhető, hogy a kezdeti adatok szerint szokatlanul magas volt a halálozási arány, valamint a vírus sok esetben fiatal, egészséges szerevezeteket támadott meg, nem is a legyengülteket. Ezen túlmenően élénken él még az meberek emlékezetében a 2002-es SARS, amely főleg Ázsiában okozott hatalmas gondokat. A H1N1 Kanadában és a világ számos országában felütötte fejét, bár igyekeztek terjedését gátolni. Japán különösen nagy gondot fordított határainak őrzésére, minden reptéren hőkamerákat szereltek fel (a lázas utasok kiszűrésére), igazoltatták az emberekkel, hogy nem érintkeztek amerikaiakkal, mexikóiakkal a belépési előtti 10 napban, és betegek sem voltak. Az amerikából érkező gépek utasait először vegyvédelmi ruhába öltözött járványügyisek nézték végig, és aki gyanús volt, azt (és néhány soros környezetét) könyörtelenül karanténba tették. Érkezésem előtt két fertőzöttet is kiszűrtek, és még nem volt megerősített esett Japán területén. Ugyanakkor komolyan aggódtak a hatóságok, még az ICRA konferencia teljes elnapolása is szóbakerült. Végül a szervezők abban állapodtak meg az egészségügyisekkel, hogy mindenkinek maszkot kell viselnie, így lebonyolíthatják a konferenciát. A helyi résztvevők és segítők (és helyenként a plenáris előadók is) szépen maszkban is voltak, azonban a résztvevők ezt nem annyira tartották be. Csütörtökön jött az első megerősített H1N1 esetről a hír, ráadásul pont Kobe-ban, ezért hirtelen szigorúbban kezdték venni a maszkhordást. Kiderült, két középiskolást is diagnosztizáltak, egyik közülük nem is járt külföldön. Ezzel egyértelművé vált, hogy már több hordozó van az országban. Hirtelen megszaporodott a maszkot viselők száma az utcán, és az emberek aggódni kezdtek. A szervezők lemondták a vasárnapra tervezett egyetemlátogatást is. (Más helyek már egy héttel korábban megtiltották az amerikaiak látogatását.) Aztán pár nap után csillapodott az izgalom, híre ment, hogy tudósok megfejtették a vírus DNS-ét, és képesek lesznek hamarosan (kb. szeptemberre) oltást készíteni. Ettől függetlenül már országosan 370 esetnél tartanak a Japánok, remélem, nem lesz komolyabb gond a továbbiakban.

***********

The swine flu really scared the Japanese. They made us wear masks during the conference. You can read more about it here.

Harmadik felvonás – messze délen // Third act – moving around

Egy rövid és mozgalmas éjszaka után reggel 8 előtt megérkeztünk Hiroshimába, ahol leraktuk a csomagjainkat a hostelünkben, és gyalog indultunk a város felderítésére. A közelben végre találtunk egy normáis közértet, ahol nagyon kedvező áron lehetett mindenféle ételhez jutni, így a következő napokban gyümölcs és finom pékáru is terítékre került a rízses és olajban sült ételek mellett. Sétánkat a Peace Memorial parkban kezdtük, amely a régi város virágzó központja volt, az atomtámadás után viszont semmi nem maradt belőle. Több tucat különböző emlékmű áll rajta, egyik leghíresebb a gyerekek emlékműve, amit a leukémiában meghalt Sadako kislány sorsa ihletett. Azt tervezte, hogy 1000 papírdarut hajtogat (ami a jólét és az egészség ősi szimbóluma), de nem tudta megvalósítani már tervét. Azóta minden évben ezrével hozzák ide a világ minden tájáról a színes papírdarukat, hogy megemlékezzenek az áldozatokról. Hiroshimára 1945. augusztus 6-án dobtak le az amerikaiak egy uránium-bombát, amely mintegy 600 méter magasan robbant a város felett, és 3 km-es körzetben az épületek 90%-át lerombolta; a városközpontot és a szomszédos katonai állomást teljesen megsemmisítette. Közvetlen a támadásban és az év végéig 140.000 ember halt meg, és utána sokáig évente mintegy 10-20.000-rel nőtt az áldozatok száma a sugárzás utóhatásainak következtében. A parkban található elmékmúzeumban minden technikai, történelmi és emberi részletet megtudhattuk a támadásról. Itt olvastuk, hogy az áldozatok több mint 10-15%-a koreai és kínai hadifogoly volt, akiket itt használtak kényszermunkára a japánok. Az amerikaiak már egy évvel korábban kijelölték Hiroshimát mint elsődleges célpontot, mivel tudomásuk szerint itt nem tartottak hadifoglyokat. Azért nem a németek ellen akarták bevetni az atomot, mert úgy gondolták, hogy ők több tudást szereznének a robbanásból. Elég nagy várost akartak célbavenni, amelyen jól megfigyelhetik a bomba hatását (a listán volt pl. Kyoto is), ezért hagyományos légitámadások nem is érték Hiroshimát. Az amerikaiak gyorsan le akarták zárni a japán frontot, mivel félő volt, hogy a Szovjetunió közbeavatkozásával Sztálin még nagyobb befolyásra tesz szert a térségben. Azt is megtudhattuk, hogy a másodlagos célpont Kokura volt, augusztus 9-én viszont nagyon felhős volt az ég felette, ezért dobtak egy plutónium bombát Nagasakira végül. Az okozott pusztítás felülmúlta a várakozásokat, és új korszakot nyitott a történelemben.
A megrázó múzeum és az áldozatok emlékhelye után körbesétáltuk a park mellett meghagyott A-bomb dome épületet is, az egykori Industrial Promotion központ maradványait. Kicsit vidámabb helyre váltottunk, és elvegyültünk az árkádok alatt hömpölygő hétvégi tömegben, majd megnéztük az 1953-ban romjaiból újjáépített Hiroshima-jo kastélyt is. Hiroshima az eddigi legélhetőbb városnak tűnik. Van benne élet, de még nem elviselhetetlen a tömeg, mérete is emberi léptékűek. Este sok erőnk már nem maradt, hamar lefeküdtünk japán stílusú tatami-s privát szobánkban. A hostel, ahol két éjszakára megszálltunk, nagyon bartáságos és tiszta volt, Japánban eddig szinte csak pozitívak voltak a benyomásaink a szállásokkal kapcsolatban.
Eredeti terveink szerint szerettünk volna a közeli világhíres Itsuku-shima szigeten megszállni (közismertebb nevén Miyajima), azonban nem találtunk megfizethető szállást.
Ennek megfelelően hétfőn egész napos kirándulás keretében igyekeztünk a sziget minél több szépségét felfedezni. Valamikor a 6. században alapították itt az első kolostort, és aztán fokozatosan egyre többet. Később az egész sziget szent hely lett, ahová az egyszerű emberek be sem tehették a lábukat. Ezért cölöpökre építették az Itsukushima szentélyt, és a látogatók (dagálykor) az „úszó” torii-n keresztük közelíthették meg. Már a kompról látszott a fő látványosság, a XII. sz-i szentély és az O-torii, valamint a sziget több temploma, pagodája. Az első utcánál máris összetalálkoztunk a másik nevezetességgel, a „vad” szarvasokkal, akik a napjaikat a turisták között töltik ételt kéregetve, lopva. Néha meglehetősen agresszívak és bosszantóak tudnak lenni (például összemaszatolták a fényképezőm lencséjét), és mivel papírt is esznek, ezért nem szabad semmit őrizetlenül hagyni (különösen nem útlevelet, vonatjegyet). A reggeli dagály után értünk csak az Itsukushima szentélyhez, de szerencsére még láttuk vízben állva. Az óceán nagyon gyorsan húzódott vissza, és pár órával később a vörös torii már szárazon állt. Mi eddig sem vártunk, hanem elsőként a tömegből belegázoltunk az apadó vízbe különleges emlékeket (és képeket) gyűjtve.
A levonuló vízben ezrével mászkáltak a rákok, kicsik és nagyok egyaránt. Legtöbb remeterákból volt, és tanúi lehettünk, ahogy egy agresszív egyed kirángat egy másik rákot a kagylójából, hogy ő költözzön be a helyére. Tiszta discovery channel... Fura állatokból nem volt hiány: egy vércse szerű madár lecsapott ránk, mert meg akarta szerezni a mazsolás kalácsot, amit épp ettünk, és végül is a földről fel is szedte. A torii agyonfényképezése után felsétáltunk a városka több pagodájához, festői szépségű utcáit jártuk be és az árkádjait. Kipróbáltuk az angolnás fishcake-et és a helyi gombócot, megnéztük a világ legnagyobb rízskanalát. (Miyajima híres a rízsszedő kanalairól.) A délután nagyobbik felét a sziget legmagasabb csúcsának meghódítására széntuk. Az 530 méter magas Misen csúcsot lifttel is meg lehet közelíteni, de mi az egyik gyalogösvényt választottuk. Rögtön a kezdetén az egyik legszebb buddhista templomot (Daisho-in) tekinthettük meg, ahol rengeteg aranyos apró szobor volt a kertben. Az izzasztó mászás során végül felértük a csúcs körüli szentélyekhez, ahol a legizgalmasabb látnivaló a Reikado csarnok volt, ahol a legenda szerint a XII. sz. óta folyamatosan ég a mécses. A hegyről mesés kilátás tárult elénk, nemcsak Hiroshima szigetekkel tarkított városképét nézhettük meg, hanem a környező tengerpart változatos szigeteit és a köztük elterülő osztrigatelepeket is. A hegy híres lakói, a japán makákók viszont nem mutatkoztak nagy bánatunkra, pedig nagyon szerettünk volna kicsit barátkozni velük. Sietve másztunk le a hegyről, hogy még láthassuk a naplemente fényeinél az O-torii-t. Képeslapra illő színeket varázsolt az este a tengerre, alig győztünk betelni vele. Miután kivilágítva is megnéztük a szentélyeket, hazakompoltunk.

**********

We traveled all the way across Japan to Hiroshima to learn and see the memento of the first atomic strike in history, and to be amazed by the wonderful island of Miyajima. You can read more details on Tricia's blog.
- Touching stroll at Peace Memorial park (5)
- Thorough intro to the atomic strike at the Memorial Museum (5)
- A-bomb dome (4)
- Hiroshima-jo castle (4)
- Trip to Miyajima island (5+)
- Itsukushima shrine (5)
- O-torii (5)

- Encounter with the local deer (5)
- Daisho-in temple (5)
- Wonder around the streets of the island (5)
- Climb Mount Misen for the shirens and view (5)
- Pictoresque sunset on the shore (5)

Tokyo – második felvonás // Tokyo – second act

Napi kirándulásainkat Hakone-ban folytattuk. Odawara-ig shinkansennel mentünk, onnan meg külön bérletet kellett venni a hegyi régiót lefedő közlekedési eszközökre. Először egy hegyi vasúttal másztunk fel 650 méter magasra, Gora városkáig, majd innen fogaskerekű vitt tovább az első lanovkáig. A Komaga-take hegy (1320 m) régen vulkán volt, és az utolsó (mintegy 3000 évvel ezelőtti) kitörés nyomai még ma is láthatók: lecsupaszított hegyoldalak, és aktív hőforrások, gázkitörések. Owakudani-nál körbe lehet sétálni egy ilyen gázmezőt, azonban felhívják a látogatók figyelmét, hogy a magas SO2 koncentráció miatt nem ajánlatos sokáig a környéken tartózkodni. (Az erős szag miatt különben sem kellemes.) Helyi specialitás, hogy tojásokat főznek a forró vízben, amelyek a vegyületek hatására teljesen feketék lesznek kívülről. Minden elfogyasztott tojás állítólag 7 évvel hosszabbítja meg az ember életét. A hegyoldalból különösen szép látványt nyújt a szent Fuji hegy, amely a kicsit ködös idő ellenére is megmutatta szabályos csúcsát. Nem véletlenül nincs még mászóidőszak, mivel a hegy felső harmadát vastagon hó borítja. Lelifteztünk az Ashi tó partjáig, majd áthajóztunk rajta a csöppet sem ideillő kalózhajók egyikén. A tó körül több szentély és torii is van, közülük az egyik különösen híres, amely mögött látszik a Fujisan. Hakonemachi-ban még megnéztük az egykori tokyo-i országút vámhivatalát, majd visszabuszoztunk a shinkansen-hez. Odawara-ban volt először szerencsénk a bevásárlóközpontok alsóbb emeletein található foodcourt-okhoz (étel árusok). Elképesztő mennyiségű ínycsiklandozó készételt és édességet árulnak. Egész sok mindent ki is próbáltunk az út során. (Erről majd lesz külön beszámoló.)
Pénteken Nikko-ba mentünk, és erre a kirándulásra elvittük Sári unokahúgomat is. Meg kell jegyeznem, fantasztikuan bírta az egész napos kirándulást, egy zokszava sem volt a sok sétálás és templomos programok ellen. Sári Triciával is nagyon jól kijött annak ellenére, hogy nem igazán tudtak kommunikálni. (Első nap Sári nem nagyon értette, hogy hiába beszél ő japánul vagy magyarul Triciához.) Legaranyosabb az volt, amikor a lányok egyszerre kiáltottak fel, hogy „cica”, meglátva a macskát az út mellett. Nikko két óra vonatozás észak felé Tokyo-tól. 1617-ben ide temették Tokugawa Ieyasu-t, aki uralma alatt egyesítette egész Japánt, és megteremtette a 250 éves sógunátus alapjait. Unokája határozta el, hogy tiszteletére szentélyegyüttest építtet, aminek pompában azóta sincs párja. A kis város feletti erdőkben a hatalmas cédrusok alatt már a IX. századtól éltek szerzetesek, de a több nagy szentélyegyüttest tartalmazó mauzóleum átformálta a helyet. A helyi szakrális kincseket bemutató múzeum és az impozáns japán kertje után végigjártuk sorra különböző kegyhelyeket (Rinno-ji, pagodák és imacsarnokok). Megnéztük a híres három majmot ábrázoló faragást és a sárkányos termet is. (A nikkoi macskához külön nem mentünk be.) A Toshogu szentélyek külső és belső dekoráltsága tényleg lenyűgöző, 15.000 művész dolgozott rajtuk éveken keresztül. Még elsétáltunk egy másik szentélyhez (Futaarasan), majd hazafelé vettük az irányt. A lányok jóízűen szundítottak a vonatúton.
Utolsó napunkat újra a tokyo-i betondzsungelben töltöttük. Ginzában kezdtünk, néhány bolt megtekintésével, majd végigjártuk a Sony épület bemutatótermeit, ahol ízelítőt kaptunk a cég hamarosan megjelenő technikai újdonságaiból. Elsétáltunk a császári palotához, bár sokat nem engednek látni belőle földi halandóknak, viszont a keleti palotakert kellemes benyomást tett ránk virágzó sövényeivel és íriszeivel. Következtek Tokyo híres vásárlónegyedei: először Shibuya-ban kószáltunk, ahol elképesztő mennyiségű ember verődik össze minden este, megtöltve az utcákat, tereket. Harajuku a tinik és az extrém öltözéket viselőkről lett híres, fő sétálóutcájában mindig óriási a tolongás. Végül Shinjuku-t is felkerestük, amely Tokyo legforgalmasabb vasúti pályaudvara, és körülötte bevásárlóközpontok hada üzemel. Felmentünk a Tokyo Metropolitan Building 45. emeletére körbenézni, de a város nem keltett valami jó benyomást: az esti fényeknél csak egy hatalmas szürke háztengernek tetszett, amely unottan és nyomasztóan messzire nyújtózik el minden irányba. Visszatérve Ágiékhoz még közösen ettünk egy fagyit a helyi plázában, majd elindultunk éjszakai vonatunkhoz. Sajnos az állomáson rossz szerelvényhez irányítottak minket, így (bár jó irányba indultunk) Nagoyában 2 órát kellett várnunk, hogy az éjszakai vonatunk utólérjen minket. Végül kicsit gyűrötten és álmosan, de csak megérkeztünk Hiroshimába.

*********

I saw Fujisan from the slopes and hills of Hakone, visited the extraordinary shrines of Nikko with two cute girls and submerged to the crazy crowds of Tokyo city. You can read more details on Tricia's blog.
- Geysers at Owakudani (5)
- Eating the famous black egg (4)
- A glimpse at Fujisun from the cablecar (5)
- Crossing lake Ashi on a pirate boat (4)
- Wondering around the shrines of Nikko (5)
- Exploring new products at the Sony building (4)
- A distant view on the imperial palace (3)
- Blossoms in the East Imperial Garden (4)
- Flow with the crowd in Shibuya (4.5)
- People watching in Harajuku (4.5)
- Climb up to Tokyo Metropolitan Building (4.5)

Következő felvonás: Tokyo // Tokyo and beyond

Örömmel konstatáltam, hogy az éjszakai vonaton itt még az „ülőhely” is egy egyszerű fekhelyet jelent, ahol az ember kicsit kinyújtózhat. Persze sokat nem aludtam, de mégis egészen emberi módon néztem ki, amikor teljes menetfelszerelésben megérkeztem Tokyo elképesztően forgalmas főpályaudvarára. (Naponta közel 4 millió ember fordul meg rajta.) A szomszédból indult a busz Tsukuba-ba, ahol egész napos laborlátogatáson vettünk részt pár Hopkins-ossal. (Tricia már előző nap elutazott oda.) Tokyo elképesztő méretei jól látszottak már a buszút alatt, ehhez képest kellemes felüdülés volt az egyik legnagyobb japán kutatóintézet, az AIST (National Institute of Advanced Industrial Science and Technology) zöld parkos és nagyon nyugodt központja. Dr. Czinzei MR kompatibilis robotjait néztük meg, majd egy kellemes ebéd után endoszkópos vizsgálatokhoz alkotott gyakorló koponyáikkal játszottunk, végül pedig egy humanoid robotokat fejlesztő részleget néztünk meg. (Sőt táncolhattunk is az egyk robottal.) Minderről részletesebben a SurgRob-on fogok írni. Este visszabuszoztunk Tokyo-ba, és kimentünk Disneyland mellé, ahol Ági unokatesómék laknak. Nagyon hangulatos környék, relatív sok zölddel, és mégis közel a belvároshoz. A következő napok során innen fedeztük fel Tokyo és a környék nevezetességeit.
Első nap rögtön belecsaptunk a közepébe, és 5 órai kelés után a híres Tsujiki halpiacra mentünk. A nagybani aukciók ugyan már nem nyilvánosak, de így is döbbenetes volt a (haldokló) tengeri állatok látványa. Rengeteg olyan halat és egyebet láttam, amit eddig még a National Geographic-ban sem. Reggelink sushi volt a piac melletti étteremben, majd még pár specialitást kipróbáltunk. Átsétáltunk Ginza előkelő shopping negyedén (ami ilyenkor még épp csak éledezett), majd pedig szereztünk jegyeket a hetekben zajló szumo bajnokságra. Megnéztük az Edo-Tokyo Múzeumot, amely kívülről leginkább egy Star Wars-os ATAT lépegetőre hasonlít, de belül számos történelmi ereklye, makett, modell és izgalmas tárlat található. Következett Tokyo leghíresebb szentélye (a Senso-ji) Asakusa-ban. Masszív tömegen kellett végigverekedni magunkat az édesség- és szuvenírárusok végtelen utcáján, mire a központi részig eljutottunk. Utána átsétáltunk az Ueno parkba, hogy a Nemzeti Múzeumban még egy kis japán történelmet szívjunk magunkba. Négy óra tájban visszatértünk a szumo stadionhoz (aminek a környékén már feltűntek a harcosok), hogy a nap fontosabb mérkőzéseit (a rangosabb szumósok között) még láthassuk. Izgalmas volt, meglepően szórakoztató, és némelyikük elképesztően nagy darab... Az este zárásaként Akihabara-ban, az elektronikai negyedben sétáltunk.
A JR jegyünknek köszönhetően korlátlanul utazhatunk, így első kirádulásunk Kamakurába vezetett, az egykori fővárosba. A XIII. században Kamakura a világ 4. legnagyobb városa volt, ma főként épségben megmaradt szentélyeiről híres. A vonatról leszállva rögtön ott találtuk magunkat az Enkaku-ji templom előtt, amelynek hangulatos kertjében számos kis szentély és kolostorépület bújik meg. (Sőt, Buddha egyik szent ereklyéje, egy foga is.) A szomszédos Tokei-ji sokáig az elválni kívánó nők menedékhelye volt (akik három év szolgálat után kaptak feloldozást), majd később női kolostorként üzemelt. Különösen nagy hatással volt ránk a temetője, ahol a sűrű erdőn átszűrődő fény különleges hangulatot árasztott. A harmadik templom, a Johji-ji nem volt olyan szép, viszont jópofa barlang-szentélyek voltak a kertjében.
Furcsa módon egyetlen normális ételt árusító helyet sem találtunk, így kénytelenek voltunk beérni mindenféle helyi különlegességgel (pl. olajban sült lila izével.). Nyári melegben vágtunk neki a Daibutsu túraösvénynek, amely hangulatos dimbes-dombos úton vezet el több fontos szent helyhez. Elsőként a Genjiyama parkhoz és Kuzuharaoka szentélyhez érkeztünk, majd indultunk tovább a híres Daibutsu nagy buddhához. Sajnos Tricia lába közben annyira begyulladt (az egyik izülete), hogy kénytelenek voltunk visszafordulni (a nayakamban elvittem az első házig), a helyiek segítségével taxit hívtunk, és hazavonatkoztunk. Szerencsére estére már kicsit jobban lett.

**********

We explored Tokyo mainly on foot and on JR thanks to our pass. You can read more details on Tricia's blog.
- Tsujiki fishmarket (5)
- Edo-Tokyo Múzeum (4.5)
- Senso-ji in Asakusa (5)
- Tokyo National Museum (4)
- Sumo tournament (5)
- Akihabara electric town (4)
- Kamakura:
- Enkaku-ji temple (5)
- Tokei-ji (5)
- Johji-ji (4)
- Daibutsu hiking trail (5)

Idézet // Quote for the week

“Ha egy évtizedre tervezel, ültess fát. Ha egy évszázadra, neveld fel a gyereked.“

/Platon/

************
"Everything is okay in the end, if it's not ok, then it's not the end."

/Graffiti/

Főműsor: ICRA2009, Kobe // Main act

A Kobe-ban töltött majdnem egy hét nagyon gyorsan elszaladt. Az egész japán út apropóját az itt rendezett ICRA robotikai konferencia adta, ami gyakorlatilag reggeltől estig tartó elfoglaltságot jelentett keddtől vasárnapig. Kyoto-ból érkezve gond nélkül megtaláltam az árához képest nagyon színvonalas szállodánkat, ahol a szobát két Hopkins-os barátommal, Carollal és Marcinnal osztottunk meg. Utolsó este költöztünk át egy szomszédos ryokan-ba (tradícionális japán vendégház), ahol a tatamis szobák mellett rendes japán stílusú fürdőszoba és kis kert is volt.
Kobe másfél milliós város, gyakorlatilag összenőtt Osakával. Japán legnagyobb kikötője, és már évszázadokkal ezelőtt is ide érkeztek a kínai, koreai majd európai kereskedők. Mégsem tűnik annyira hatalmasnak köszönhetően annak, hogy egy keskeny sávban nyújtózik el a tenger és a Rokko hegy között. A terület kibővítésére hatalmas szigeteket építettek, és ahogy például Osakában, a repülőtér itt is egy ilyen mesterséges szigeten van. Kobe nem sok látnivalót kínál, leghíresebb része a külföldi bevándorlók által épített európai és amerikai stílusú villák - a Kitano negyed. 1995-ben egy szokatlanul erős földrengés teljesen romba döntötte az egész várost, több mint 5000 halálos áldozata volt és kétszázezer ház vált lakhatatlanná. A japánok azóta is csodaként emlegetik a város feltámadását és gyors újjáépülését: a tragikus eseményekre már csak egy emlékpark utal a kikötőben.
Az ICRA a nagyobbik szigeten volt a nemzetközi konferenciaközpontban. Többen ott is szálltak meg (Tricia is a konzulensével), de mi a belvárosból naponta jártunk át a magasvasúttal. Az első két nap és az utolsón csak workshopok és tudományos fórumok voltak. (Én ez előbbin adtam elő.) Szerdától szombatig 10 párhuzamos szekcióban zajlottak az elődások, megspékelve plenáris ülésekkel, robot versennyel, bemutatókkal, szakmai kiállítással és kellemes hangulatú fogadásokkal. A tudományos történésekről részletesebben a SurgRob-on írok. A társaság nagyon jó volt, a sok Hopkins-os haveron túl is több ismerőssel találkoztam, és újakat is szereztem. A helyi ételeket nagyon élveztem, a rengeteg tengeri here-berét már egész jól megszoktam, no meg a rízst és a zöld teát is. A híres Kobe marha steak viszont kimaradt, mert sajnáltam rá 100 dollárt.
Esténként, amennyire erőnkből tellett, sétáltunk Kobe pezsgő belvárosi részében, felderítettük egy-két étttermét, pubját. Utolsó reggel, még a program kezdete előtt a Hopkins-os elit csapattal kis hegyi sétára indultunk a Rokko-ra. Ha a csúcsig nem is értünk fel, egész szép helyeket jártunk be. Vasárnap délután Triciával Chinatown, a kikötő és a Kobe torony környékét sétáltuk be (a szakadó eső ellenére), majd miután már mindenki elment Tokyo-ba, én még felmásztam az egyik híresebb kilátóhoz, a Venus Bridge-hez fényképezni az esti várost. Visszafelé meg átsétáltam (a különben felejthető) Kitano negyeden. Végül az éjféli vonattal indultam el Tokyo-ba.

***********

The week spent in Kobe flew away amazingly quickly. I was busy with the ICRA conference all day long, and barely had time to explore the city. Eventually I managed to get to know a little the city beyond the international conference center.
Kitano (3)
Sannomiya station area (4)
Arcades in downtown (4)
China town (3.5)
Harbor tower and memorial park (4)
Rokko mountain (4.5)
Venus bridge (5)

For more details see Tricia's blog.

Bemelegítés // Warming up in Kyoto

Kyoto-ban egy lepukkant, de nagyon autentikus vendégházban szálltam meg (Uno House), amely gyakorlatilag üres volt, így a nagy szobában csak még egy valaki aludt a tatamikon. A kihívás az volt, hogy hiába értem oda egyre, négy előtt nem volt ott senki, így teljes menetfelszerelésben vágtam neki a környék felderítésének. Jól meg is bámultak az utcán. Besétáltam a császári palota körüli parkot (a palotába és a közvetlen kertjébe bejutni csak külön engedéllyel lehet), több kis szentélyét, volt nemesi kúriát, japán kertet. Következett az Ieyasu sógun által 1603-ban épített Nijo-jo vár. Az osakaitól eltérően ez nagyjából épen maradt fenn, és nem pagodaszerű szintekből áll, hanem egy emeletes, eltolható falú szobákból. Azért a falai és védművei ennek is ugyanolyan masszívak, és a kertjei ápoltak. A folyosók érdekessége, hogy a padlódeszkát úgy rögzítették, hogy ha valaki rálép, akkor különös nyikorgó hangot adjon (nagyon nem hasonlít mondjuk a fülemüle csicsergésére, amiről elnevezték), minden esetre arra volt jó, hogy ne lehessen hang nélkül odaosonni bárkihez. Miután megszabadultam a csomagomtól, a belváros felé vettem az irányt, ahol elmerültem a majdnem osakai méreteket öltő forgalomban. Kyotoban több mint 2000 templom (buddhista) és szentély (shinto) van, azaz szinte minden sarkon egy, és számos szervesen beépült a modern városba, esetenként a „bazárokba”. Kipróbáltam többféle helyi édességet, meg felderítettem egy nagyon hangulatos éttermes városrészt, aminek a kedvéért egy külön patakot terelnek el a szomszédos folyóból.

A második nap a templomok jegyében telt. Több órai utánaolvasás és nyomozás után sem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy melyek a legfontosabb, legszebb templomok, minden útikönyv más tucatot emel ki. Azért az átfedések alapján egy körülbelüli tervet készítettem, egy tucatot fűztem fel egy útvonal mentén, és biciklivel nekivágtam, hogy minél többre jusson időm. Az első, egy nagy parkos rész közepén, északra fekvő Kamo Mioya szentély volt, aminek a helyén már időszámításunk előtt is szakrális épületek voltak. Jelenlegi formája a XII. századi templom XVI. századi restaurálásából maradt fenn.
A Ginkakuji buddhista templom és zen kert az egyik leghíresebb a városban, és tényleg ez tette rám az egyik legnagyobb benyomást. Igaz, az ezüst-pavilonja épp restauráció alatt áll, de a kis tavas, aranyhalas, bambuszos kertje valódi zen nyugalmat áraszt. A Filozófusok sétányán folytattam utam több kisebb szentélybe benézve az Eikan-do kolostorig, amelyet a IX. században alapítottak. A kertje ennek is mesés, tavakkal, pagodával, patakokkal. A következő, legfontosabbként kiemelt Nanzen-ji nem nyújtott akkora élményt, bár a 22 méteres kapuzata elég impresszív.
A Hean-jingu-t mindössze a XIX. sz. végén emelték, de mivel mindenben a Heian korabeli építészeti stílushoz ragaszkodtak, így is jól néz ki. Igazán dícsérik a kertjét, oda viszont idő hiányában nem jutottam be. A Shoren-in szép udvarait és gondozott parkját viszont meglátogattam, majd megint csak futó pillantásra volt lehetőségem a Chion-in, a Kodaji és a Tasaka templomoknál. Maradék időm nagy részét a méltán egyik leghíresebb Kiyamiau-Dera templomegyüttesben töltöttem, ami egészen fenn van a hegyoldalban. A teraszáról remek kilátás nyílik Kyoto-ra, de a szentély belső szerkezete és az oltárai is lenyűgözőek. Egyetlen gond a hatalmas tömeg volt. Már a szentélyhez felvezető úton úgy tolongtak az emberek, hogy a biciklimet még tolni se tudtam, ott kellett hagynom. Aztán odafenn százával az iskolás csoportok, és mindenki mindenhez sorban állt. A szentély ma is aktív imahely, gyakorlatilag nincs az a forma felajánlás, amit itt ne lehetne megtenni (füstölő, gyertya, kép, szöveges, ital áltozat, kőre írás, plüss állat és ki tudja még mi... ) A végén a helyi gyógyító forrás vizét is megkóstoltam, aztán utolsó fontos állomásomhoz, a Sanjusangendo, másnéven az ezer buddha templomához kerekeztem. A 120 méter hosszú masszív faépítmény 1265 óta rendületlenül áll, köszönhetően többek között a földrengés-álló alapozásnak, amit már akkor tudtak készíteni rétegelt homokból és agyagból. A templom előtte kétszer is leégett, azóta viszont szerencsére nem, ami kisebb csoda, hiszen a faszerkezet és a tipikus szalmatetők miatt a legtöbb szentély rendszeresen áldozatul esett. A Sanjusangendo-ban ténylegesen 1001 Buddha szobor található, amelyek közül nagyjából 200 még eredeti XII. Század közepi, a többi száz évvel későbbi. Az embernagyságú álló aranyozott fa Buddhák egy majd 3 méter magas ülő Buddha körül sorakoznak, 28 őrző istenség társaságában. Fényképezni sajnos nem szabad a szakrális szobrokat, de nagy hatású volt az egész templom. Ötkor sajnos minden szent hely bezár, így már csak kívülről láthattam további 4-5 lényeges helyet, amelyeket a legfontosabbak között tartanak számon a több ezrből. Hazafelé még elbicikliztem a gésák negyedébe, Gion-ba, de fura mód már minden csendes volt.

A következő napnak ismét biciklivel vágtam neki, ezúttal azonban a város másik, észak-nyugati végének. Több kisebb-nagyobb templomegyüttes és palota után a zen kőkertek mintájának tekintett Ryoanji templomot kerestem fel. A mindössze 25x10 méteres udvaron egyetlen fa vagy fűszál sincs, csak 15 különleges gonddal elhelyezett ködarab és körülötte az elsiímtott homok (gereblyézett kavics), amely a XVI. sz. óta változatlanul áll. A meditáláshoz kiváló a látvány, azt mondják. A tömeg már itt is jelentős volt, hát még a következő helyen, Kyoto leghíresebb kertjében, a Rokuon-ji templomhoz, ahol az arany pavilon áll. A majd 800 éves épületeket villának, nyaralónak építették, majd később avatták szentéllyé. Pozitívan csalódtam, mert a tó, a kert és az aranyozott pavilon valóban olyan jól fest, mint a képeken, sőt! A kertje sem volt éppen csúnya, de amit igazán élveztem, a kijáratnál a mindenféle japán édesség árusok kóstolóit. Rengeteg féle különlegességet összeettem; a legtöbb rizs alapú tésztából készül, és nagyon édes és nyúlós. A helyi gyerekek láthatóan imádják. Egy rövid ebéd után következett a Daikotuji templomegyüttes, ahol a főtemplom nem látogatható, de több melléktemploma igen, és kettőben különösen szép kőkerteket és mohakerteket, temetőket találtam. A Daisen-in esetében egész történetet és mitológikus világképet alakítottak ki kövekből és növényekből, amit részletesen el is magyaráztak a zen buddhizmusban kevésbé járatosaknak. Mivel maradt még egy kis időm, ellátogattam a botanikus kertbe is, ahol a szokásos trópusi, sivatagi, stb. növénytárlaton kívül rengeteg cseresznye fát, bonsaiit és japán kert részletet is láttam.(Csináltam sok jó fényképet.) Visszakerekeztem az Uno házhoz még vagy egy tucatnyi templomot érintve, felcihelődtem, és kibuszoztam a pályaudvarra, a Triciával megbeszélt helyre.
Két óra várakozás után egy másik Hopkinsos sráccal futottam össze, majd kicsivel később Tricia is befutott, de addigra már össze-vissza telefonáltam, hogy mi lett vele. Szerencsére csak az általános, influenza elleni reptéri egészségügyi vizsgálat húzódott el, illetve egy lassú vonattal küldték el Osakából. Elkísértem a szállására, ettünk egy jó kis raman-t (levest), és elmeséltem neki turisztikai tapasztalataimat. Sajnos hamar el kellett válnunk, mert nekem még este ment a vonatom Kobe-ban, mivel másnap kezdődött a workshopok sora.

*******

I cannot even list the amazing number of temples I had been to in Kyoto. I will only try to focus on the major attractions, in the order of apperiance.
- Imperial Palace garden (3)
- Nijo castle (4)
- Arcades in the downtown (4)
- Restaurant area in Daikokucho (5)
- Kamo Mioya temple (4)
- Ginkakuji temple and zen garden (5)
- Eikan-do temple (5)
- Philosophers' path (4)
- Nanzen-ji temple (3.5)
- Shoren-in temple (4)
- Chion-in (5?)
- Hean-jingu temple (4)
- Sanjusangendo (5)
- Kyamiau-Dera (5+)
- Nanna-ji shrine (3)
- Ryoanji temple (3)
- Rokuon-ji temple (5)
- Daisen-in temple (5)
- Botanical garden (4)
- Shokokuji temple (3)
For more details see Tricia's blog.

Előhang // Preamble

Hihetetlenül gyorsan eljött az utazás napja, annyi minden volt az utolsó héten, hogy a alvásra nem nagyon jutott időm. (Így legalább a jetleg miatt nem kellett aggódnom.) Amsterdami átszállásom gondtalanul ment, és életemben először egy 747-es Jumbo Jet-tel utaztam, nem is akárhol, az orr részben. A kiváló ellátás és pár bor után vidáman aludtam az út nagyobbik részében. Osakában tudtam meg, hogy Tricia beteg lett, így nem merte vállalni az utazást, csak két nappal később. A sertésinfluenza okán nagyon meg vannak ijedve a japánok, a reptéren mindenkit hőkamerával vizsgálnak, igyekeznek kiszűrni az amerikaiakat és a mexióikat, az utcán sokan maszkban járnak. Az egyik hopkinsos srác idefele épphogy megúszta a karantént, mivel valaki tüsszögött a gépükön, és erre a körülötte ülőket is bezárták.
Osakába érkeztem, ami egy 2.5 milliós nagyváros, de mivel a második világháborúban teljesen lebombázták, nem sok történelmi emléke van, illetve majdnem mind a háború után lett újjáépítve. Kiemelendő a Shitenno-ji buddhista templom, amit eredetileg 593-ban alapítottak, így az egyik legrégebbi buddhista templom Japánban. Kár, hogy az egyetlen eredeti (XIII. századi) darabja az egyik torii. Kicsit megbarátkoztam a város hangulatával, amíg átsétáltam a nagyon mutatós (ám valójában az 1920-as évek végén épült) Osaka-jo várkastélyhoz. Az eredetileg Toyotomi Hideyoshi sógun által a XVI. század végén épített „bevehetetlen” erőd hamar áldozatul esett a hadurak csatározásainak, és csak a várfal egyes szakaszai maradtak fenn sértetlenül. Nem is csoda, mert a 24 méteres falakat hatalmas tömbökből építették, közölük néhány súlya meghaladja a 150 tonnát. A kastélyban történeti kiállítás volt, a tetejéről meg jó kilátás nyílt – az amúgy nem túl impresszív – Osaka belvárosára.
A vár után átsétáltam a folyón az északi negyed nagy részét kitevő tipikus japán arcade-okhoz. A sétálóutcákat befedték, és telerakták üzletekkel, így kilomérteken keresztül lehet bolyongani a színes-szagos árusok, játéktermek, éttermek között. Megnéztem még az állomás környékét, a szomszédos U alakú toronyházat (Umeda Sky Building), amelyet a párizsi grand arc mintájára emeltek, és elmerültem a nem európai méretű forgatagban. Sétámat az éjszakai negyed (Minami) további boltjainak és fura vásárlóinak nézegetésével és a Dotombori éttermes negyedének megtekintésével folytattam. (Osaka leginkább ezekről híres.) Igen későre járt (persze nem otthoni idő szerint), mire hazagyalogoltam nagyjából 4 négyzetméteres hotelszobámba.
Másnap Osaka egyetlen kimaradt nevezetességével, a Sumiyoshi Taisha szentéllyel folytattam, ahova villamosozni kellett, így legalább ez az élmény is megvolt. A shinto szentély alapjait a 3. században fektették le, és a ma látható (a bombázásokat túlélt) részek azok XIX. századi rekonstrukciói. Turistával alig találkoztam, viszont sokan jöttek imádkozni, amíg ott voltam, tapsolva, kolompolva, hajlongva. Mivel a reptérre tervezett talákozót Triciával el kellett tolni, már a déli vonattal (metróval) átmentem Kyoto-ba, hogy minél több időm legyen a híres szentélyekre.

*********

Things I managed to see in harsh and colorful Osaka. (Subjective grading 1-5 added.)
- Shitenno-ji temple (3.5)
- Osaka-jo (5)
- Umeda Sky Building (3)
- Arcade in Minami (shopping streets) (4)
- Dotombori restaurants (5)
- Sumiyoshi Taisha (4)

Megint úton // Back on track

A PhD hallgató legkellemesebb kötelezettségei közé tartozik, hogy eredményeit publikálnia kell nemzteközi fórumokon, konferenciákon. Ennek eleget téve jelentkeztem eredményeimmel a robotika és automatizálás terén igen kiváló IEEE ICRA konferenciára (Institute of Electrical and Electronics Engineers’ International Conference on Robotics and Automation), amely idén Japánban, Kobe-ban kerül megrendezésre. Végül csak az egyik kapcsolódó workshopra fogadták el az anyagomat (ICRA Workshop on Advanced Sensing and Sensor Integration in Medical Robotics), de ez így is jó alkalmat jelent, hogy részt vegyek a világ egyik legszínvonalasabb konferenciáján és a hozzá kapcsolódó szakmai rendezvényeken. A konferencia előtt és után Kyoto és Tokyo néhány híres sebészrobotikai kutatóintézetét látogatjuk meg a Hopkinsról érkező kollégákkal együtt, utána meg még pár napot maradok kicsit megismerkedni a felkelő nap országának kultúrájával. Az eseményekről itt és a SurgRob-on is be fogok számolni.

Az új képek itt találhatók.

*************

One of the most pleasant duties of PhD students is to present their work at international forums and conferences. I long wanted to attend the IEEE ICRA conference, which is probably the most prestigious annual summit of robot and automation specialist. It is held in Japan, Kobe in 2009, giving a great opportunity to learn about the latest results of the leading Japanese labs in the field. Luckily Tricia got accepted within the frames of the regular conference, while I’m presenting some of my results at the ICRA Workshop on Advanced Sensing and Sensor Integration in Medical Robotics. We plan to visit world known labs of surgical robotics and haptic in Kyoto and Tokyo before and after the conference with other folks form Hopkins, and also plan to emerge a little into the culture of the country of the rising sun. New posts and photos shall appear soon both here and on SurgRob.

The new pictures are available here.