Másnap egyedül indultam az óváros keresztény emlékeinek felkutatására. A
Kálvária (
Via Dolorosa) mentén sorakoznak Jézus szenvedésének állomásai, és mindegyik stációnál külön
templomot emeltek. Van amelyik csak egy
kápolna, mások
méretes komplexumok. Sőt, az egyik-másik alatt
hatalmas barlang, vagy
ciszterna is található. Mivel az utcai forgatagban nehéz spirituális élményt átélni, így csatlakoztam egy random
zarándokcsoporthoz, hogy ne legyek egyedül. (Különben egyáltalán nem volt olyan sok belőlük, mint vártam.) Az egyik legérdekesebb stáció a
Notre Dame de Sion, Ecce Homo kolostor, ahol a római sugátúton átívelő diadalívet építette be a templomba. (A legenda szerint itt állította a nép elé Pilátus Krisztust.) A kolostor alatt több nagy ciszternát találtak a 20. század elején, és feltárták az eredeti utca kövezetét is. Nem tudtam végigjárni az összes stációt (és pláne nem sorban), mert nagyon idióta nyitvatartási rendjük van. Ettől függetlenül szép élmény volt. Hasonlóan biblikus helyeken folytattam a sétát: a keleti, Oroszlános Kapu közelében található
Szent Anna templomnál, illetve az ott lévő Bethesda fürdőknél, ahol Jézus meggyógyította a bénát. A római fürdő helyére a bizánciak nagy bazilikát emeltek, amelyet a perzsák leromboltak, majd a keresztesek egy kisebb templommal pótoltak. Közvetlen szomszédságában található az akusztikájáról híres
Szent Anna templom, amelyet kifejezetten a gregoriánok dallamaira hangoltak. Valóban meseszépen szól! Péntek lévén fokozott volt a rendőri jelenlét és a katonai ellenőrzés, de minden checkpointon csak intettek amikor meglátták a magyar jogosítványomat… A városon kívül a, a templom hegy keleti oldalán
hatalmas temető húzódik, ahol több király és próféta is nyugszik. A kis völgyben az
Olajfák hegyének lábánál fekszik a
Getshemáné kert, ahol egymás szomszédságában megint csak több kiemelt jelentőségű vallási emlékhely található: az
utolsó vacsorának helyet adó barlangot már sok száz éve átalakították kápolnává, és közvetlen mellette található egy másik földalatti szentély, ahol
Mária sírja van. Az utca túloldalán 6-800 éves olajfák övezik a
Getshemane templomot, amelyet a szikla köré építettek, ahol az
utolsó este Jézus imádkozott.
Pénteken napnyugtakor kezdődik a Sabbath, az utcák elnéptelenednek, a boltok mind bezárnak, a tömegközlekedés leáll. A hostelben egy
Sabbath vacsorát szerveztek, hogy a kívülállók is megismerkedhessenek kicsit a zsidó tradíciókkal, ételekkel, borokkal. Másnap hajnalban egy frissen szerzett német haverral 3:30-kor indultunk, hogy még jóval
napfelkelte előtt a Holt tengerhez érjünk, és a napfelkeltét a
400 méterrel a tó fölé magasodó Masada erőd romjairól nézzük meg. Egy meredek, de még nem túl tikkasztó kapaszkodás után pont időben érkeztünk, hogy lássuk az első sugarakat. Az erőd egészen más hangulatot áraszt a félhomályban, könnyebb megidézni a hely szellemét: Masada volt a Kr.u. 60-as zsidó felkelők utolsó bástyája. A Heródes által tökéletes katonai
erőddé és egyben semmilyen luxust nem nélkülöző
palotává alakított sziklatömb szinte bevehetetlenül magasodik a
Holt tenger fölé. Azonban a dicsőséges római hadsereget ilyen dolgok nem zavarták, kitartásuk, szervezettségük és hadmérnökeik révén végül legyőzték a felkelőket. Miután az egész hely körül egy
sáncművet alakítottak ki, a legalacsonyabb oldalon egy hatalmas
rámpát építtettek (zsidó hadifoglyokkal), amelyen azután a
faltörő/ostromtornyaikkal le tudták rombolni az erőd hátsó kapuját. A zsidók – a feltételezések szerint – az utolsó este sorsot húztak, 20 ember végzett a többiekkel, majd magukkal is, hogy ne kerüljenek hadifogságba. Történetüket
Josephus Flavius örökítette meg a Zsidó Háború c. művében, halhatatlanná téve őket.
A napfelkelte után lerobogtunk a hegyről, és visszavezettünk a csak 70 km-nyire lévő Jeruzsálembe, hogy a reggeli után felszedjük Tibort és egy másik srácot, és velük visszamentünk immár kényelmesebben,
lifttel meghódítva az erődöt. Következő állomás a Holt tenger
egyik strandja volt. Döbbenetesen
furcsa érzés a magas sótartalmú vízben lebegni, nem véletlen olyan népszerű a hely! (A mellett persze, hogy a föld
legmélyebb pontja.) Aztán persze nem győzi magáról lemosni a
sót meg a sarat az ember. Sajnos már nem jutottunk be a szomszédos En Gedi nemzeti parkba, mert délután 5-kor bezárják, de egy másik kis völgybe pár száz métert besétáltunk, gyönyörködni a sziklaformációkban. Az egész
táj olyan kietlen és
minden szépsége mellett nyomasztó, mint
Death Valley az USA-ban.
Másnap reggel az
olajfák hegyéről búcsúztattuk a szent várost, aztán Tibort kivittem a tel avivi reptérre, én pedig visszavezettem, hogy a délutánt még aktívan töltsem. Elsőként az
Izrael múzeumot kerestem fel, amely öt részlegével és számos kiállításával az első számú kulturális intézmény az országban. Itt találhatóak a
qumrani tekercsek, és a legtöbb zsidó történeti emlék, néprajzi gyűjtemények. Az archeológiai leletek mellett természetesen van majd minden
híresebb festőtől, szobrásztól is egy-két alkotásuk, egy nagyobb
ázsiai gyűjtemény, valamint egy
Eszterházy időszakos tárlat is volt (Dürer metszetekből). Az egyik legjobb dolog a
200 négyzetméteres makett Heródes Jeruzsáleméről. Impresszív egy város volt már 2000 éve is, az bizots! Este visszamentem az
óvárosba, a Szent Sír templomba, és csatlakoztam egy olasz zarándokcsopot miséjéhez. Egész más volt így a templom, különösen, hogy mire véget ért a szertartás, már egyáltalán nem voltak turisták.
A gépem reggel 5:20-kor indult, de mivel az izraeli beszállítási protokoll híresen hosszadalmas, ezért már este kimentem a reptérre, és a gépem előtt töltöttem el pár órát, majd pedig különböző biztonsági pontok előtt sorban állva. Hétfő reggel épségben hazaértem, ráadásul a repülő egészen furcsa légi folyósón jött, és gyönyörű volt
elrepülni a belváros felett. Izrael nagyon jó benyomást tett rám, nem is várt, új élményekkel gazdagodtam.