Némi személyes rábeszéléssel sikerült
Tomot még
februárban rávennem, hogy látogasson meg a római
BioRob konferencia kapcsán. Egészen remek 5 napot töltöttünk együtt: először megmutattam Budapest
legszebb helyeit és
legjobb ételeit, az egyetemet (ahol
szemináriumot is tartott), majd Ausztria és az
Alpok mesés tájait. Mivel mindketten lelkes mászók vagyunk, jól előre kiterveltük, hogy együtt megmásszuk a Keleti-Alpok
legnagyobb, leghosszabb via ferrata-ját, a Königsjodlert. Az utat 2001-ben nyitották, és egyik mászós ismerősöm küldte róla kb. egy éve
ezt a videót, amely teljesen belelkesített. Azt találtuk ki, hogy Wiener Neustadtban alszunk, és egy hosszú napba belesűrítjuk az egészet. A
Königsjodler Salzburg alatt található, és a teljes megmászására oda-vissza 11-12 órát mondanak. A kalandra csatlakozott hozzánk még egy srác az egyetemi mászókörből, meg majdnem egy EESTEC-es haverom is Nürnbergből, de őt végül nem engedte el a főnöke. Nagyjából terv szerint,
6 után kicsivel indultunk, és a Schladming-i völgynél kezdtek el
feltűnni az igazi Alpok. A forgalomlassítások miatt csak 10-re értünk a varázslatos
csipkékkel tarkított Hochkönig-hez, és fél
11-kor kezdtük meg a túrát pár
boci társaságában, 1350 méterről. Az elején még jó ütemben haladtunk, de a másik magyar srác nem nagyon bírta a tempót, pedig sietnünk kellett az első 1000 méterrel.
Gyönyörű napsütés volt, és igen meleg, ezért szinte meglepetésként kért minket az a
pár nagyobb hófolt, amin át kellett kelnünk. (A hegy meredeksége miatt egyáltalán nem volt trivális a dolog.) A beszámolók szerint 11 óráig mindenképp el kell kezdeni a biztosított szakaszt, ha az ember időben le akar érni a hegyről,
de mire mindent elrendeztünk, már fél 2 volt. A másik srác úgy döntött, inkább visszafordul, így
Tommal ketten vágtunk neki a csúcsoknak. Az út valami elképesztően szép volt. A
mészkőcsipkék élén vezet fel a lánc a gerincen, úgy, hogy helyenként
csak 20 centi széles a szikla, és mindkét oldalon több
száz méteres mélység tátong. Van, ahol hasadékok fölött kell átlépni, máshol szinte a kötélen lógva átugrani, egy helyen pedig rendesen lehet
drótkötélen siklani. (A
mászós blogon hamarosan lesz majd egy részletesebb beszámoló.) Én megpróbáltam végig szabadon kimászni az utat, ami azt jelenti, hogy semmilyen mesterséges tárgyat, kötelet, drótot, stb. nem érinteni (de persze ettől még
be voltam rendesen akasztva biztonságból), emiatt lassabban haladtunk, de így a tempó Tomnak is pont megfelelő volt. A trükk az egész útban, hogy majdnem annyit mászik az ember
lefele, mint fölfele a hegyes csúcsokon, így elég lassan értük el az egyetlen kiszállási pontot. Azt hittük, már jócskán túl vagyunk a felén, de valójában épp hogy ott jártunk. A következő szakasz egy nehéz fallal kezdődik, és ekkor a hátunk mögött megmordult az ég. Időközben elég
sötét felhők jöttek, aminek a fele sem tréfa, tekintve, hogy egy hosszú fém drótba vagyunk bekötve. Expressz fokozatba kapcsoltunk, és a következő 200 méter szintet (
kb. 400 fel meg 200 le közben) rohamtempóban tettük meg. Szerencsére az első viharfront elkerült minket, és csak némi szemerkélő esőt kaptunk (amitől azonban rögtön csúszósabbá vált a szikla). Végül időben felértünk a csúcsra, és nagyban
fotózkodtunk 2900 méteren, amikor Tom felkiáltott, hogy „Tűnés le!”, mert a haja elkezdett az égnek állni, és a szomszéd felhőből elkezdtek csapkodni a villámok. A csúcs mögött platón, szélárnyékban meguzsonnáztunk, felöltöztünk a melegebb ruhánkba, és mivel eddigre már fél 7 lett, ideje volt lefele indulni, nem mentünk tovább a 300 m-en lévő menedékházba. A lefele út azonban csöppet sem volt triviális, mert az első 20 méter után a
jelzések eltűntek és csak egy brutális
meredek hómező volt előttünk, amin lábnyomok sem nagyon voltak. (Egész nap összesen 7 embert láttunk a hegyen messziről, nem tudjuk, ők hogy jutottak le.) Mivel felszerelésünk nem volt, így nagyon óvatosan, a
lehető legnagyobb körültekintéssel indultunk lefelé, és már kezdtem meglehetősen aggódósba fordulni fél óra után, amikor végre megtaláltunk a következő jelzést. Az út láthatóan a több méter hó alatt vezetett, ami nem könnyítette meg a tájékozódást. Át kellett kelnünk laza kavicsos szakaszokon, sziklákon, patakokon, míg végre több száz méterrel lejjebb kibukkant az ösvény a hó alól, és azon folytathattuk az ereszkedést. Gyakorlatilag
függőlegesen mentünk lefele a hegyoldalon, ami elég megterhelő volt (viszont gyönyörű,
mert végig a via ferrata mellett jöttünk), és egy idő után újabb hómező következett. Itt már találtunk két pár lábnyomot, amik szintén lefele vezettek, és a völgy alján (kb 5-600 méterrel lejjebb)
már látszott a turistaút. Megint csak a jégmezőn kellett lefele bandukolnunk, de legalább itt már nem volt halálfélelműnk, így átváltottunk csúszkálós, síelős üzemmódba, egészen addig, míg észre nem vettük, hogy egyre nagyobb gleccser-hasadékok tarkítják a hómezőt. Volt egy hely, ahol mindössze két méteren volt összefüggő hótakaró a hasadék fölött (ami ugyan csak pár méter mély volt, de akkor is). Mivel az előttünk haladók nyomai is itt vezettek át, nagyon óvatosan mi is átkeltünk a hídon, de azért elég izgalmas volt. 9 óra tájban még jött egy zuhé (pont mikor elértük a hómező alját), aztán viszont még
kibukkant utoljára a lemenő nap, így egész sokáig világos volt. Az utat már fejlámpák fényénél fejeztük be (nem is beszélve arról, hogy az ösvényen tanyázó bocikat kellett kerülgetnünk), és
10-re értünk vissza a kocsihoz. Jó móka volt nagyon! Az a része már kevésbé tetszett, hogy hazafelé végig szakadt az eső, így csak valamikor hajnali fél 4 tájban értünk haza. Mire ágyba kerültünk, megvolt a 24 órás nap…
Másnap – az eredeti tervek szerint – a
Hohe Wand-ra mentünk volna további
ferratakra, de mivel nem keltünk fel csak 9 körül, így végül nem maradt időnk csak egy gyors sétára a Skywalk-on. Utána mentünk az ACMIT-ba labort látogatni, és Tom itt is előadott. Este beautóztunk
Bécsbe, és körbejártuk a belváros legfontosabb
nevezetességeit a gyönyörű
naplemente fényénél (beleértve a
Sacher-t is). Péntek reggel kivittem Tom-ot a reptérre, majd a napot az AKH-ban töltöttem megbeszéléseken, és estére szépen hazaértünk.
A hétvégén eljött a várva-várt via ferrátázás. Nórival ezt már nyár eleje óta terveztük, amikor kiderült, hogy ő Innsbruckban székel, és hogy megszerette a klettersteiget. Gondoltam, lehetünk bevállalósak, és kinéztem egy ütős utat szombat délutánra és vasárnapra is. Közben bejelentkezett Kristóf (EESTEC-es haverom) Erlangenből, hogy egy barátnőjvel együtt szívesen csatlakozna. Mivel péntek este még HP 30. szülinapját ünnepeltük, szombaton 6-kor indultam kocsival, 7:15-kor felszedtem Gyöngyit Győrben, 11:30-kor Nórit a Mondsee-nél, elautóztunk a salzkammergut-i tavak másik végébe, és 1-kor megkezdtük a mászást. (Kristóf a dugók miatt csak később ért utól minket.) A Postalmklamm steig egy patak szurdokán halad végig, helyenként 20 méteres mélység fölött, végig bevert fém rudakkal és láncokkal. Nagyon látványos és élvezetes volt, főleg, hogy helyenként át kellett lendülni az egyik oldalról a másikra, vagy ingó fa-hidakon átkelni. A steig második vele egy sziklafalban vezetett fölfelé, egyre szebb kilátást nyújtva a környező hegyekre. A fal alján pár éve nyitottak egy extrém E/F-es szakaszt (tulajdonképpen ezért jöttünk ide), amit Kristóffal sikeresen abszolváltunk. A fal tetején pezsgővel és csokival ünnepeltünk. Kicsit esett az eső, emiatt elég vizes volt minden, de gond nélkül visszaértünk a kocsihoz, és átvezettünk Kaprunba, ahol a szállásunk volt. (Persze, mire megérkeztünk, már rég zárva volt a recepció, de rendesek voltak, és otthagyták nekünk a kulcsot egy levéllel.) Este még benéztünk a faluba, ahol épp nagy mulatság volt, ettünk sültkolbászt, ittunk sört, bár táncra nem perdültünk, remekül szórakoztunk. 
Hiking Schneeberg was fun, but not for the ordinary. We have been planning it for long, but even this time, only Marc made it to the appointment. The weather forecast was not terrific, but the sun was out in the morning, and we wanted to do the hike anyway. We drove to the back of the hill, where the harder routes are. Picked a climb that was supposed to include a lot of ladders, chains and easy klettersteigs, but we missed the trailhead and only made it to the gorge on the way down. Either way, we found a small cliff halfway up with a 50 m section of C ferrata. Was fun to do that! By the time we got the top (~3 hours), a big cloud covered the 2076m peak, and we could not enjoy the view. Even worth, the weather turned stormy while we were having a beer in the hütte, forcing us to take an extra nap, until we had had enough, and started our descent despite the desperate conditions. Luckily, half way down, the sky started to clear up, and we could dry. It was great fun! 
Az elmúlt két hét a korábbiakhoz képest egészen nyugisan, békésen telt. Jutott időm otthon a barátokra, családra, bulira, munkára egyaránt. Kétszer két napot töltöttem kinn, mivel most épp nincs szállásom, így átmenetileg csak szállodákban húzom meg magam, amíg nem találok rendes helyet. Megnéztük, hogyan kerekedik Anetta hasa, meg hogy milyen félős a fehér-egerük a terráriumon kívül. Mostanában a naplementék és a napfelkelték is nagyon szépek. (Előbbit Kapuvár környékén szoktam nézni, utóbbit Kelenföldön.) Itthon közben az IEEE POCO konferencia volt, azaz a konferenciaszervezők éves konferenciája. Ezen nagy örömmel vettem részt, mert amellett, hogy az egész IEEE felső vezetés itt volt Budapesten, ha valaha nagy IEEE konferenciát fogok szervezni (és miért is ne akarnék?) akkor legalább egyszer el kell látogatni erre az eseményre. No meg az Intercontinentálban és a Cyranoban kényeztettek minket legjobb ételeikkel-italaikkal. Emmáék hazajöttek a keresztelőre, és ennek kapcsán szépen összegyűlt a család apraja-nagyja. Egyik este Sanyival Várkert nézőbe mentünk. A hírek szerint már csak pár évtized, és újra használható lesz (valamire) a Várkert Bazár. 
The past two weeks were quite calm and relaxed, especially compared to the previous months. I took some time to have fun with family and friends, while also working here and there. The two ACMIT visits were fine and nice, but now I have to find a new place for myself, since Altabachgasse is gone, and now I can only stay in some hotels. In the mean while, we had the annual IEEE POCO meeting in Budapest, the conference of the conference organizers. (With all the IEEE top officers and some good food.) One evening, we went for a nice walk in the Castle with Sanyi, just enriching the My Budapest folder with some nice shots. 
Némi személyes rábeszéléssel sikerült Tomot még februárban rávennem, hogy látogasson meg a római BioRob konferencia kapcsán. Egészen remek 5 napot töltöttünk együtt: először megmutattam Budapest legszebb helyeit és legjobb ételeit, az egyetemet (ahol szemináriumot is tartott), majd Ausztria és az Alpok mesés tájait. Mivel mindketten lelkes mászók vagyunk, jól előre kiterveltük, hogy együtt megmásszuk a Keleti-Alpok legnagyobb, leghosszabb via ferrata-ját, a Königsjodlert. Az utat 2001-ben nyitották, és egyik mászós ismerősöm küldte róla kb. egy éve ezt a videót, amely teljesen belelkesített. Azt találtuk ki, hogy Wiener Neustadtban alszunk, és egy hosszú napba belesűrítjuk az egészet. A Königsjodler Salzburg alatt található, és a teljes megmászására oda-vissza 11-12 órát mondanak. A kalandra csatlakozott hozzánk még egy srác az egyetemi mászókörből, meg majdnem egy EESTEC-es haverom is Nürnbergből, de őt végül nem engedte el a főnöke. Nagyjából terv szerint, 6 után kicsivel indultunk, és a Schladming-i völgynél kezdtek el feltűnni az igazi Alpok. A forgalomlassítások miatt csak 10-re értünk a varázslatos csipkékkel tarkított Hochkönig-hez, és fél 11-kor kezdtük meg a túrát pár boci társaságában, 1350 méterről. Az elején még jó ütemben haladtunk, de a másik magyar srác nem nagyon bírta a tempót, pedig sietnünk kellett az első 1000 méterrel. Gyönyörű napsütés volt, és igen meleg, ezért szinte meglepetésként kért minket az a pár nagyobb hófolt, amin át kellett kelnünk. (A hegy meredeksége miatt egyáltalán nem volt trivális a dolog.) A beszámolók szerint 11 óráig mindenképp el kell kezdeni a biztosított szakaszt, ha az ember időben le akar érni a hegyről, de mire mindent elrendeztünk, már fél 2 volt. A másik srác úgy döntött, inkább visszafordul, így Tommal ketten vágtunk neki a csúcsoknak. Az út valami elképesztően szép volt. A mészkőcsipkék élén vezet fel a lánc a gerincen, úgy, hogy helyenként csak 20 centi széles a szikla, és mindkét oldalon több száz méteres mélység tátong. Van, ahol hasadékok fölött kell átlépni, máshol szinte a kötélen lógva átugrani, egy helyen pedig rendesen lehet drótkötélen siklani. (A mászós blogon hamarosan lesz majd egy részletesebb beszámoló.) Én megpróbáltam végig szabadon kimászni az utat, ami azt jelenti, hogy semmilyen mesterséges tárgyat, kötelet, drótot, stb. nem érinteni (de persze ettől még be voltam rendesen akasztva biztonságból), emiatt lassabban haladtunk, de így a tempó Tomnak is pont megfelelő volt. A trükk az egész útban, hogy majdnem annyit mászik az ember lefele, mint fölfele a hegyes csúcsokon, így elég lassan értük el az egyetlen kiszállási pontot. Azt hittük, már jócskán túl vagyunk a felén, de valójában épp hogy ott jártunk. A következő szakasz egy nehéz fallal kezdődik, és ekkor a hátunk mögött megmordult az ég. Időközben elég sötét felhők jöttek, aminek a fele sem tréfa, tekintve, hogy egy hosszú fém drótba vagyunk bekötve. Expressz fokozatba kapcsoltunk, és a következő 200 méter szintet (kb. 400 fel meg 200 le közben) rohamtempóban tettük meg. Szerencsére az első viharfront elkerült minket, és csak némi szemerkélő esőt kaptunk (amitől azonban rögtön csúszósabbá vált a szikla). Végül időben felértünk a csúcsra, és nagyban fotózkodtunk 2900 méteren, amikor Tom felkiáltott, hogy „Tűnés le!”, mert a haja elkezdett az égnek állni, és a szomszéd felhőből elkezdtek csapkodni a villámok. A csúcs mögött platón, szélárnyékban meguzsonnáztunk, felöltöztünk a melegebb ruhánkba, és mivel eddigre már fél 7 lett, ideje volt lefele indulni, nem mentünk tovább a 300 m-en lévő menedékházba. A lefele út azonban csöppet sem volt triviális, mert az első 20 méter után a jelzések eltűntek és csak egy brutális meredek hómező volt előttünk, amin lábnyomok sem nagyon voltak. (Egész nap összesen 7 embert láttunk a hegyen messziről, nem tudjuk, ők hogy jutottak le.) Mivel felszerelésünk nem volt, így nagyon óvatosan, a lehető legnagyobb körültekintéssel indultunk lefelé, és már kezdtem meglehetősen aggódósba fordulni fél óra után, amikor végre megtaláltunk a következő jelzést. Az út láthatóan a több méter hó alatt vezetett, ami nem könnyítette meg a tájékozódást. Át kellett kelnünk laza kavicsos szakaszokon, sziklákon, patakokon, míg végre több száz méterrel lejjebb kibukkant az ösvény a hó alól, és azon folytathattuk az ereszkedést. Gyakorlatilag függőlegesen mentünk lefele a hegyoldalon, ami elég megterhelő volt (viszont gyönyörű, mert végig a via ferrata mellett jöttünk), és egy idő után újabb hómező következett. Itt már találtunk két pár lábnyomot, amik szintén lefele vezettek, és a völgy alján (kb 5-600 méterrel lejjebb) már látszott a turistaút. Megint csak a jégmezőn kellett lefele bandukolnunk, de legalább itt már nem volt halálfélelműnk, így átváltottunk csúszkálós, síelős üzemmódba, egészen addig, míg észre nem vettük, hogy egyre nagyobb gleccser-hasadékok tarkítják a hómezőt. Volt egy hely, ahol mindössze két méteren volt összefüggő hótakaró a hasadék fölött (ami ugyan csak pár méter mély volt, de akkor is). Mivel az előttünk haladók nyomai is itt vezettek át, nagyon óvatosan mi is átkeltünk a hídon, de azért elég izgalmas volt. 9 óra tájban még jött egy zuhé (pont mikor elértük a hómező alját), aztán viszont még kibukkant utoljára a lemenő nap, így egész sokáig világos volt. Az utat már fejlámpák fényénél fejeztük be (nem is beszélve arról, hogy az ösvényen tanyázó bocikat kellett kerülgetnünk), és 10-re értünk vissza a kocsihoz. Jó móka volt nagyon! Az a része már kevésbé tetszett, hogy hazafelé végig szakadt az eső, így csak valamikor hajnali fél 4 tájban értünk haza. Mire ágyba kerültünk, megvolt a 24 órás nap… 
