Alaszkát járva // Exploring Alaska

Különösebb előzetes szervezés nélkül rendkívül ütős kis csapat verbuválódott a pár napos post-ICRA túrára. Michelt régebb óta ismertem, szórakoztató figura, labortársa, Ludo pedig az egyik legnagyszerűbb ember, akit az elmúlt években megismertem. Konzulensük, Stefano abszolút partner volt mindenben; fiatalos lendülettel vetettük bele magunkat Alaszka még megközelíthető tájainak felfedezésébe. Természetesen autót béreltünk, mert másképp itt nem lehet boldogulni. Egy Nissan Altima-nk volt, amit később lecseréltünk egy Toyota Camry-re, mert egy kavics berepesztette az ablakát. Első utunk a Portage gleccserhez vezetett, amit mostanában már csak hajóról lehet látni, mert annyira visszahúzódott. Sajnos azonban a szezon – így a hajójáratok is – május közepétől indul, ezért csak a jégtáblás tavat csodálhattuk meg. Számtalan alkalommal találkoztunk ezzel a problémával: a hajójáratok, turista központok, nemzeti parkok mind mind csak május 14 után nyitnak. Igazán tehették volna a konferenciát egy héttel későbbre! Amikor eljöttünk, épp kezdtek rügyezni a fák... Legalább az időjárásra nem lehetett panaszunk, mert a 10 napból 6-on ragyogó napsütés volt. Persze a hegyek között nagyon változékony az idő, olyat is megéltünk, hogy egyszerre havazott és sütött a nap. Amit rendkívül élveztünk, hogy este 9:30 körül van csak a naplemente, és éjfélig dereng még az ég. A hosszú világos időszak remek programoknak adott helyet.
Egy gyönyörűséges hegyi vezetés után kora délután értünk Seward-ba, Alaszka egyik fontos kikötőjébe, ahol körbesétáltuk a mólót, elfoglaltuk remek szállásunkat, belaktunk a helyi ízletes lepényhalból, a halibut-ból, majd elautóztunk a közeli Exit gleccserhez. Bár az út egy része le volt zárva, kis sétával elértünk a hegy lábához, ahonnan viszont csak helyenként kitaposott ösvényen, méteres hóban kellett felmászni a gleccserhez. Teljesen átázott a cipőnk, nadrágunk, de így is nagyon élveztük! A gleccserhez nem lehetett (nem lett volna szabad) felmászni, de azért kicsit körüljártam. Hallgattuk a jég morgását, és egy kisebb lavinát is volt alkalmunk megfigyelni. Visszafelé még (jó messziről) egy barna medvét is lencsevégre kaptunk. Az élővilágra nem lehet panaszunk: láttunk több jávorszarvast, vidrát, hódvárat, fehérfejű sast, Dall birkát, hegyi kecskét és egyéb érdekes állatokat is.
A programot színesítendő fél napos bálnalesre mentünk másnap. Az öbölben uralkodó zord idő ellenére jól szórakoztunk, és bár messziről, de láttunk egy lusta szürke bálnát, valamint egy hosszúszárnyút is kicsinyével. Ez legalább a farkát kiemelte. Sajnos meglehetősen ritka alkalom, hogy a bálnák megmutassák magukat, igazándiból csak párzáskor ugrálnak ki a vízből. Nem így a Dall’s porpoise-ok (szürke-fehér delfinek), amik hosszan kísérték a hajónkat, és folyamatosan ugrándoztak a vízben. Mivel még nincs szezon, semelyik hajó sem ment ki a nyílt tengerre, ahonnan igazán lehetett volna látni a Harding jégmezőről lassan a tengerbe csúszó hatalmas gleccsereket, be kellett érnünk a Bear gleccserrel. Este elsétáltunk a srácokkal a közeli Lowell point-hoz, ahova régen vasút vezetett, de a vonal teljesen megsemmisült az 1964-es földrengésben. A brutális erejű (Richter 9.2) rengések gyakorlatilag egész Alaszkát letarolták, és sok település azóta sem épült újjá.
Következő állomásunk a Kenai félsziget középső része volt, amit bear country-nek is hívnak a rajta található sok medve miatt. Bár reggel Seward környékén még metsző szél és jégeső volt, egy völggyel arrább vidáman kirándultunk a napsütésben a Peterson és a Kelly tavak körül. Macikkal közelebbről nem találkoztunk, pedig direkt beautóztunk a Skilak természetvédelmi területre egy földúton, ahol majdnem ott ragadtunk a sárban. Estére visszatértünk Anchorage-ba, és remek steak-ekkel és sajttortával kényeztettük magunkat.
Michel és Stefano kora reggel visszarepültek Hollandiába, Ludoval ketten pedig északnak vettük az irányt, a Mat-su völgy felé. Bár Ludo egy héttel korábban már látta a Matanuska gleccsert, nem bánta, hogy újra ide jövünk, egyrészt, mert az út végig csodálatos, másrészt pedig most egészen felmásztunk a gleccserre. Fantasztikus élmény volt, hogy a hatalmas türkizkék jégtömbök alatt mászkálhattunk (persze igyekezve elkerülni a veszélyesnek tűnő részeket). A Matsuoka gleccser egyike azon keveseknek, amik mostanában is gyarapodnak: naponta mintegy 30 centit mászik előre a 40 km-es jégfolyam. Minden oldalról körbejártuk a gleccsert, és közben összebarátkoztunk az ausztrál Richard-dal, aki szintén a konferencia utáni napjait töltötte ki utazgatással. Együtt kocsikáztunk még el az elképesztő méretű völgy több kilátópontjához, ahonnan számos más gleccsert is meg lehet figyelni.
Egy olcsóbb motelben szálltunk Wasilla-ban, ami annak ellenére, hogy Alaszka nagyobb települései közé tartozik, igazándiból csak egy nagy kertváros. Persze ilyen elképesztő méretek mellett nem nagy a népsűrűség. Mindössze 700 ezren élnek az USA messze messze legnagyobb (3 Franciaországnyi) államában, amit az oroszoktól 1867-ben vettek (5 cent/hektár áron W. H. Seward intézte az üzletet). Hiába autóztunk több mint 1500 kilométert, alig egy kis szegletét jártuk be.
Utolsó napunkon Richard-dal hármasban a Denali körüli egyik túrát szemeltük ki. A Denali (hivatalosan Mount McKinley) az USA legnagyobb csúcsa, 6194 méter magas, ráadásul masszív piramis alakjával sok száz méterrel tornyosul a környező csúcsok fölé, így tiszta időben fenséges látványt nyújt. Délelőtt hiába sütött a nap, csupa felhő volt a hegység, amíg a little cold creek völgyet jártuk. Hóból itt sem volt hiány, helyenként csípőig süllyedtünk. Ahogy a nagy hó egyre vizesebb lett, egy idő után fel kellett adnunk a csúcs meghódítását (na meg a megérkező erős havazás miatt is), de így is éppen elég szépséget láttunk (meg medvenyomokat). Hazafelé pont mázlink volt, az a felhők mögül előbukkant a Denali roppant csúcsa. Elképesztő látványt nyújt még 70 km-es távolságból is a hófödte gránittömb, amelynek első megmászása csak 1913-ban sikerült. Visszaautóztunk Anchorage-ba, és egy kellemes vacsora után elbúcsúztunk. Nekem hajnali kettőkor indult a gépem Salt Lake City-n keresztül, így Ludo kivitt a reptérre (ő reggel 8-kor vett búcsút Alaszkától), egy búcsúpillantás a Denali-ra, aztán el. Nagyon nagy élmény volt, talán egyszer majd még visszatérünk…

Update: feltölttem a Flattop-os videókat meg a túrán készülteket is.

************

The post-ICRA trip was simply amazing. I loved every single minute of it. Some of the highlights:
- Seeing the wildlife: bear, moose, sheep and so on
- Whale watching, at least with cute Dall's porpoises
- Dining with a view
- Gazing at Denali
- Seeing the blue of Matanuska glacier
- Climbing on a glacier
- Hiking in big snow

Update: just uploaded my videos about Flattop hike and Whalewhatching plus hiking.