„Soha nem aggódom a jövő miatt. Eljön az elég hamar.”
/Albert Einstien/
*********
"An ounce of prevention is worth a pound of cure."
/Ben Franklin/
-- Kalandok robotokkal szerte a világban -- Robots, Baltimore and beyond --
Némi személyes rábeszéléssel sikerült Tomot még februárban rávennem, hogy látogasson meg a római BioRob konferencia kapcsán. Egészen remek 5 napot töltöttünk együtt: először megmutattam Budapest legszebb helyeit és legjobb ételeit, az egyetemet (ahol szemináriumot is tartott), majd Ausztria és az Alpok mesés tájait. Mivel mindketten lelkes mászók vagyunk, jól előre kiterveltük, hogy együtt megmásszuk a Keleti-Alpok legnagyobb, leghosszabb via ferrata-ját, a Königsjodlert. Az utat 2001-ben nyitották, és egyik mászós ismerősöm küldte róla kb. egy éve ezt a videót, amely teljesen belelkesített. Azt találtuk ki, hogy Wiener Neustadtban alszunk, és egy hosszú napba belesűrítjuk az egészet. A Königsjodler Salzburg alatt található, és a teljes megmászására oda-vissza 11-12 órát mondanak. A kalandra csatlakozott hozzánk még egy srác az egyetemi mászókörből, meg majdnem egy EESTEC-es haverom is Nürnbergből, de őt végül nem engedte el a főnöke. Nagyjából terv szerint, 6 után kicsivel indultunk, és a Schladming-i völgynél kezdtek el feltűnni az igazi Alpok. A forgalomlassítások miatt csak 10-re értünk a varázslatos csipkékkel tarkított Hochkönig-hez, és fél 11-kor kezdtük meg a túrát pár boci társaságában, 1350 méterről. Az elején még jó ütemben haladtunk, de a másik magyar srác nem nagyon bírta a tempót, pedig sietnünk kellett az első 1000 méterrel. Gyönyörű napsütés volt, és igen meleg, ezért szinte meglepetésként kért minket az a pár nagyobb hófolt, amin át kellett kelnünk. (A hegy meredeksége miatt egyáltalán nem volt trivális a dolog.) A beszámolók szerint 11 óráig mindenképp el kell kezdeni a biztosított szakaszt, ha az ember időben le akar érni a hegyről, de mire mindent elrendeztünk, már fél 2 volt. A másik srác úgy döntött, inkább visszafordul, így Tommal ketten vágtunk neki a csúcsoknak. Az út valami elképesztően szép volt. A mészkőcsipkék élén vezet fel a lánc a gerincen, úgy, hogy helyenként csak 20 centi széles a szikla, és mindkét oldalon több száz méteres mélység tátong. Van, ahol hasadékok fölött kell átlépni, máshol szinte a kötélen lógva átugrani, egy helyen pedig rendesen lehet drótkötélen siklani. (A mászós blogon hamarosan lesz majd egy részletesebb beszámoló.) Én megpróbáltam végig szabadon kimászni az utat, ami azt jelenti, hogy semmilyen mesterséges tárgyat, kötelet, drótot, stb. nem érinteni (de persze ettől még be voltam rendesen akasztva biztonságból), emiatt lassabban haladtunk, de így a tempó Tomnak is pont megfelelő volt. A trükk az egész útban, hogy majdnem annyit mászik az ember lefele, mint fölfele a hegyes csúcsokon, így elég lassan értük el az egyetlen kiszállási pontot. Azt hittük, már jócskán túl vagyunk a felén, de valójában épp hogy ott jártunk. A következő szakasz egy nehéz fallal kezdődik, és ekkor a hátunk mögött megmordult az ég. Időközben elég sötét felhők jöttek, aminek a fele sem tréfa, tekintve, hogy egy hosszú fém drótba vagyunk bekötve. Expressz fokozatba kapcsoltunk, és a következő 200 méter szintet (kb. 400 fel meg 200 le közben) rohamtempóban tettük meg. Szerencsére az első viharfront elkerült minket, és csak némi szemerkélő esőt kaptunk (amitől azonban rögtön csúszósabbá vált a szikla). Végül időben felértünk a csúcsra, és nagyban fotózkodtunk 2900 méteren, amikor Tom felkiáltott, hogy „Tűnés le!”, mert a haja elkezdett az égnek állni, és a szomszéd felhőből elkezdtek csapkodni a villámok. A csúcs mögött platón, szélárnyékban meguzsonnáztunk, felöltöztünk a melegebb ruhánkba, és mivel eddigre már fél 7 lett, ideje volt lefele indulni, nem mentünk tovább a 300 m-en lévő menedékházba. A lefele út azonban csöppet sem volt triviális, mert az első 20 méter után a jelzések eltűntek és csak egy brutális meredek hómező volt előttünk, amin lábnyomok sem nagyon voltak. (Egész nap összesen 7 embert láttunk a hegyen messziről, nem tudjuk, ők hogy jutottak le.) Mivel felszerelésünk nem volt, így nagyon óvatosan, a lehető legnagyobb körültekintéssel indultunk lefelé, és már kezdtem meglehetősen aggódósba fordulni fél óra után, amikor végre megtaláltunk a következő jelzést. Az út láthatóan a több méter hó alatt vezetett, ami nem könnyítette meg a tájékozódást. Át kellett kelnünk laza kavicsos szakaszokon, sziklákon, patakokon, míg végre több száz méterrel lejjebb kibukkant az ösvény a hó alól, és azon folytathattuk az ereszkedést. Gyakorlatilag függőlegesen mentünk lefele a hegyoldalon, ami elég megterhelő volt (viszont gyönyörű, mert végig a via ferrata mellett jöttünk), és egy idő után újabb hómező következett. Itt már találtunk két pár lábnyomot, amik szintén lefele vezettek, és a völgy alján (kb 5-600 méterrel lejjebb) már látszott a turistaút. Megint csak a jégmezőn kellett lefele bandukolnunk, de legalább itt már nem volt halálfélelműnk, így átváltottunk csúszkálós, síelős üzemmódba, egészen addig, míg észre nem vettük, hogy egyre nagyobb gleccser-hasadékok tarkítják a hómezőt. Volt egy hely, ahol mindössze két méteren volt összefüggő hótakaró a hasadék fölött (ami ugyan csak pár méter mély volt, de akkor is). Mivel az előttünk haladók nyomai is itt vezettek át, nagyon óvatosan mi is átkeltünk a hídon, de azért elég izgalmas volt. 9 óra tájban még jött egy zuhé (pont mikor elértük a hómező alját), aztán viszont még kibukkant utoljára a lemenő nap, így egész sokáig világos volt. Az utat már fejlámpák fényénél fejeztük be (nem is beszélve arról, hogy az ösvényen tanyázó bocikat kellett kerülgetnünk), és 10-re értünk vissza a kocsihoz. Jó móka volt nagyon! Az a része már kevésbé tetszett, hogy hazafelé végig szakadt az eső, így csak valamikor hajnali fél 4 tájban értünk haza. Mire ágyba kerültünk, megvolt a 24 órás nap…
Nem mondhatnám, hogy volt időm kiheverni a jetlag-et és nyalogatni a sebeimet, mert nagyjából két órát töltöttem otthon a reptérről hazaérve, majd mentem be az egyetemre összeszedni a felszerelésemet, és már indultam is kocsival Wiener Neustadtba. (Ennek megfelelően a kávéfogyasztásom felugrott 70 km/adagra.)
Pénteken
reggel busszal vittek minket a NASA Goddard központjába (ami félúton van
Baltimore felé, így már régóta kinéztem magamnak). A látogatóközpontban élőben
nézhettük, ahogy a Space-X cég Dragon űrhajója (első magán eszközként)
csatlakozik a Nemzetközi Űrállomáshoz. A nyilvános rész nem volt különösebben
érdekes. Volt egy jópofa gömb-vetítő ("Science on a Sphere"), pár rakéta az udvaron, és néhány vitrin
(meg az elmaradhatatlan ajándékbolt). Aztán bevittek pár épületbe, ami már
izgalmasabb volt.