Mielőtt eljöttem otthonról elhatároztam, hogy Baltimore-ban is folytatom otthon megkezdett biciklis életmódomat, mivel nem akarok kocsit venni. Ennek fényében a családomtól útravalónak egy mindentudó szerszámkészletet kaptam, ami máris alapvetőnek bizonyult. Az amerikaiak (a keleti parton legalább is) egyáltalán nincsenek hozzászokva a biciklisekhez. Ahogy Marcin fogalmazott, aki biciklire száll, az már eléggé bünteti magát, a rendőrök nem is kekeckednek vele, bármit is csinál. A helyi biciklisek igen csak tartanak az autóktól, mindenki siskaban, sokszor láthatósági mellényben teker, de az autósok is roppant mód félnek, csak akkor mennek el egy bicikli mellett, ha 2-3 méter oldaltávolságot tudnak hagyni. Marcintól többször kaptam már kölcsön biciklit, így volt alkalmam megtapasztalni a forgalmi viszonyokat. Sajnos a biciklit itt is éppúgy viszik, mint az ingyen pizzát, ezért legalább két lakat kell a biztonságos lezárásához. Két hétig hiába nézegettem a baltimore-i Craigslistet, nem volt a környéken jó áron eladó bicikli, újat meg nem akartam venni, már csak a kihívósága miatt sem. Vasárnap este, mielőtt mentem Washingtonba, megnéztem az ottani kínálatot, és minő szerencse, pont találtam egy egyszerű és olcsó mountain bike-ot, amit 60 dollárért kínált a tulaj. Telefonon egyeztettem, és másnap időre ott voltunk az egyik metrómegállóban, ahol ripsz-ropsz lebonyolítottuk a cserét. Megbeszéltük, hogy használatra alkalmas állapotban kapom meg, így rögtön folytathattam vele a városnézést, mivel két izmos lakatot is adott hozzá. A nehézség nem ezzel volt, hanem a hazajutással! Reggeli nyomozásom eredménye képpen kiderült, hogy itt semelyik vonatra sem engedik fel a biciklit. Nem, és punk-tum! (Washington meg mégis csak 70 kilométer Baltimore-tól, így nem indultam el egyedül sötétben.) Az egyetlen szállítási lehetőség, ha poggyászként adja fel az ember a vonaton, de poggyászkocsi csak bizonyos (előre meg nem hirdetett) járatokon és időközönként van. Szerencsémre ki tudtam nyomozni, hogy a hétfő esti 10 órás AMTRAK vonaton lesz ilyen lehetőség. Amikor este odamentem becsekkolni a biciklit, kiderült, hogy csak lezárt dobozban lehet feladni a gépet, és megfelelően szétszerelt állapotban. Mi több, nekem kell tudnom szétszedni a kormányt és a pedálokat. Persze nem ment, de némi szenvedés után az egyik szervízes segítségemre sietett, és nagy nehezen sikerült az előírt dobozba beletuszkolni. Természetesen a doboznak, és a szállításnak is meg volt a maga ára, így összesen 25 dollárt kellett még kifizetnem. A java csak eztán jött! Szerencsésen megérkeztem Baltimore-ba, átvettem a biciklit, de kiderült, hogy hiába csavaroztam vissza kézzel a pedálokat, a kormány annyira kilazult, hogy sehogy sem lehetett menni vele. Az állomáson este 1/2 12-kor senki nem volt, aki ki tudott volna segíteni szerszámmal, az enyémeket meg sajnos otthon hagytam. Maradt a taxi! Igen ám, de nem annyira egyszerű egy biciklit beletuszkolni egy átlagos csomagtartóba. Negyed óra küzdelem, és a második taxival való próbálkozás után sikerült arra a pontra eljutni, hogy csak félig lógott ki a bringa, és a sofőr már azt mondta, jó lesz így is. Végül épségben hazajutottunk, és másnap a laborban szépen megszereltem minden ízében új szerzeményemet, akit Smith-nek neveztem el a Maci-laci-ban szereplő vadőr után (mivel Schwinn Ranger a típusa).
************************************
Americans are really not the cyclist type, they prefer four wheels and 300 horsepower. They hardly respect people on bikes, more like afraid of them. So are the cyclist from the unattentive drivers! I was lucky to find a bike in D.C. the day before I went there. The traid went pretty smoothly, I even got two U-locks with the bike, as they are often stolen. The harder stuff was to get it back to Baltimore. None of the train companies allow bikes on board, not in any form! The only way is to check it in as a baggage on the occasional designated baggage cars. Luckyly, the 10 p.m. AMTRACK train had one, and for a mere 25 dollars they provided me a big box to put it in. However, I had to dismantle the bike to fit it in, and whithout one of the service guys I would have never succeeded. The assamble in Baltimore prooved to be harder, as the steering rod got loosy, and I had absolutely nothing to fix it with. It was impossible to ride therefore, and it took me almost 15 minutes to get the bike parts into a cab to drive back home. Finally we managed to get home, and later I fixed every single screw on it. It was given the name Smith, after Ranger Smith from Yogi Bear. We will have nice adventures together, I only have to buy some add-ons.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése