Amerikai szépségek // American beauties

Szombat reggel a kocsibérlés procedúrájával kezdetét vette ötünk (Piros, Ádám, Marci, Zoli, T.) extra kalandozása. Előző nap sikerült véglegesítenünk a programot, foglaltunk szállást, és eldöntöttük, hogy milyen kocsival is megyünk. Egy tűzpiros Chevrolet Impala-t béreltünk, ami a legnagyobb ötszemélyes kocsi. (Vicces módon kormányváltója volt.) Tényleg hatalmas a beltere, még a rengeteg cuccunkkal is normálisan elfértünk benne. Kicsekkoltunk a szállodából, és irány északkelet! Fantasztikus érzés volt az autópályán vezetni a hamisítatlan nevadai tájakon keresztül. Három óra alatt elértünk a Zion nemzeti parkba, és rögtön felautóztunk a szerpentinen, majd gyalog a legmagasabb kilátóponthoz. Elképesztő volt a látvány, ahogy a vörös homokkő sziklák körülölelik a völgyet. Mindannyian nagyon élveztük, kattintgattuk a mókás (veszélyesnek beállított) képeket a sziklaperemen. Előző nap kinéztem a neten több túraútvonalat is, de nem volt időnk rá, hogy komolyabb kirándulásra induljunk. Felmentünk a kis elektromos buszokkal a 15 km-es kanyon végébe, és ott sétáltunk a kiépített patak-völgyben 800 méteres függőleges sziklafalak és éhenkórász mókusok között, majd pedig félútig visszasétáltunk. Így is nagyon élveztük a sziklák, a különböző fényviszonyok és a vegetáció nyújtotta látványt.

Ziontól még 5 órás út várt rank át Arizónába (Frederick város), ahol szállást foglaltunk. A kétágyas motelszobába öten csempésztük be magunkat a költséghatékonyság jegyében; megvolt a maga romantikája az egésznek!
Másnap igyekeztünk minél korábban felkelni, mert a túra csúcspontja, a Grand Canyon következett. 90 mérföldnyi vezetés után értük el a kanyon déli központjának bejáratát. Tipikusan három helyen közelíthetik meg a turisták az egész régiót, és a déli (South Rim), ahova mi mentünk a legszebb. (A híres üvegfolyósó, a Skywalk a völgy nyugati végén van.) Amikor az első kilátóhelynél megpillantottam a tájat, szó szerint leesett az állam. Annyi fényképet és filmet láttam már minderről, de ott állni, és érezni az elképesztő méreteit egészen más. Meglehetősen tiszta idő volt, így átláttunk a kanyon északi oldalára, meg az alattunk másfél kilométerrel hömpölygő Colorado folyóra. Az egész képződményt ez a folyó vágta ki magának az évmilliók során. Noha egész héten jó meleg volt, itt még vastag hó borította a lejtők árnyékos oldalát, és hideg szél fújt. Terv szerint a leghosszabb, még egy napra ajánlott túrát akartuk végigcsinálni, a Bright Angel Trail-t. A fenti kilátóból indulva meredeken leereszkedik az ember (970 méter szintkülönbség) az egyik kiterjedt platóig, ahonnan az egész Grand Canyon legszebb kilátása nyílik az útikönyvek szerint. Bár kicsit késésben voltunk (mert az útjelző táblák 9-12 órát javasoltak a túrára), nem tudtunk gyorsan haladni, mert minden kanyarban meg kellett állnunk gyönyörködni és fényképezni. Az is lassított, hogy a jeges ösvényt vastagon takarta a szamár-ürülék. (Öszvérháton is meg lehet tenni a túrát, megfelelő díjazás ellenében.) Fantasztikus kirándulás volt, minden percét élveztem, és igyekeztem magamba szívni a látványt. A fentről jól látható végcélunk - a Plateau Point - lassan közeledett, és csak csodáltuk, ahogy egyre inkább fölénk magasodtak két oldalt a sziklafalak. Az egész ösvény szépen karban van tartva, és néhány kilométerenként vannak menedékházak is, ennek ellenére minden évben eltűnnek itt páran. Végül kiértünk a plató végén lévő sziklára, ahonnan valóban elképesztő körpanorámánk volt. Alattunk habzott barnán a Colorado; nem nyújtott valami bizalomgerjesztő látványt, pedig különben nagyon szívesen raftingolnék rajta. Szerettünk volna lejutni a vízhez (már csak 350 méter további szintkülönbség lett volna), de mindenhol ki voltak téve a halálfejes táblák, hogy ne próbáld meg a túrát oda-vissza egy nap alatt. Külön élvezetes volt, hogy alig páran merészkedtek le idáig, így gyakorlatilag csak magunk voltunk és a táj. Egy kiadós szendvicsezés után elindultunk visszafele, és szaporára kellett fognunk a lépteinket, mert a napsütést sötéten gomolygó felhők váltották fel. Félúton elkezdett esni az eső, majd heves jégesőbe váltott, ami nem kevés aggodalomra adott okott. Végül nagy szerencsénk volt, mert az időjárás csak megvillantotta zordságát, és az eső sem eredt el jobban. Minden esetre jól átáztunk , és figyelnünk kellett rá, hogy utána ne fázzunk meg a szeles, 5-8 fokos időben. Hála az időjárás ösztönzésének, felfele gyorsabban megtettük az utat, mint lefele.
A naplementét még bevártuk az egyik kilátóban, de a felhők miatt nem volt olyan látványos. Mindennel együtt csodálatosan eseménydús és gyönyörű nap volt. Persze kicsit fárasztó is, de legalább este nem volt senkinek sem alvási gondjai.

Hétfőn délután már mindenkinek ment a gépe Las Vegasból, ezért a szokásossá vált korai kelés után rögtön indulnunk kellett visszafele. Egy órányira Las Vegastól, Arizona és Nevada határán épült az újkori világ egyik mérnöki csodája, a Hoover Dam (völgygát). A 221 méter magas gát a legnagyobb betonépítmény a világon, építésekor számos innovatív technikát alkalmaztak, hogy elkészülhessen kevesebb mint 3 év alatt. 1931-ben a nagy gazdasági válság hatásának enyhítésére hirdette meg F.D. Roosevelt a munkálatok megkezdését, és még ha kegyetlen körülmények között is dolgoztak a munkások, igazi fellendülést hozott az egész régiónak. Az 1936-ban bekapcsolt 17 turbina több mint 2000 Megawatt összeteljesítményű (valamivel nagyobb, mint Paks). A környék elektromos árammal való ellátásán túl ivóvizet is biztosít a gát, valamint védelmet az árvizektől.
A felduzzasztott Colorado vize itt gyönyörű kristálykék, és szépen tökröződnek benne a környező sziklák. Beneveztünk egy bő órás vezetett túrára is, aminek keretében megismerhettük az építés részleteit, valamint jártunk a gátban, a túlfolyóalagútaknál és a generátorházban. Rengetegen jönnek el Las Vegas-ból megnézni a Hoover Dam nyújtotta különleges látványt, ezért mindig hatalmas a torlódás a rajta átvezető I-90-es főúton. Már építik a völgyet átszelő hatalmas viaduktot, amely áthidalja ezt a problémát.
A sok-sok szépség után, összesen 900 km-t kocsikázva visszatáértünk a LAS reptérre, leadtuk a kocsit, és ki-ki visszarepült a saját városába az élményektől zsongó fejjel. Felejthetetlen hét volt!

********************

Las Vegas is the closest major city to the most famous national parks of the Southwest. Only a few days before we left for the fieldtrip turned out that five of us will take the challenge together to extend our stay and see some natural beauty. (Another group went to Phoenix.) We rented a fire-red Chevrolet Impala (the biggest full size car available), and headed directly to the Zion Canyon on Saturday morning.
The Zion National Park spans 229-square-mile (593 km²) around a massive limestone formation, with bright yellow-orange cliffs and deep canyons. Almost 3 million tourists visit it every year, but luckily there was no crowd at all when we went. Lacking the time to go for a real hike, we just climbed up to the scenic viewpoint at the East Temple peak, and took the shuttle to the higher end of the 7 miles (10 km) main canyon to wonder around the beautiful rock formations. The sunset was very nice, bringing new colors to the landscape. It took us five hours to get to our Motel 6 in Flagstaff, at least we could change drivers a couple of times.

Sunday was the highlight of our trip with the visit to the Grand Canyon. It was still 70 min drive from the motel, but worth everything when it took our breath to first see the 1 7000 feet (1600 m) deep canyon from the Mather viewpoint. It took the Colorado River some 5-6 million years to carve this amazing monument into the rock. The erosion is still deepening the valley every year, exposing new, more than a billion years old soil layers. We had to hurry up to take the most beautiful hiking route of the South Rim, the Bright Angel Trail. This 12 mile (20 km) path is only recommended for fit, trained people due to the 3000 feet (1000 m) level you have to descend and then climb back again. We started our hike in snow, and went down, down, down, down… Every turn showed something even more beautiful than before. We reached the Plateau Point after 3 hours, and that was definitely the most magnificent view I have ever seen. The Colorado down under you feet, red rock cones all around and beautiful clouds. We enjoyed it, but the way back was really strenuous, as a spring rain and hail caught us, and forced to speed up our climbing. We all survived, and the sun shone up again by the time we got the top. Just watching the sunset, and driving back to our double room in Flagstaff was enough for a day.
Unfortunately we had no more time to discover the beauties of the Southwest; we had to drive back to Vegas on Monday. At least on the way back, we had time to wonder around the magnificent Hoover Dam. This 726 feet (221 m) high concrete colossus generates electricity (2 MKW) to supply the enormous consumption of Las Vegas. They started the constructions in 1928 partially to boost the regional economy after the great depression. It was a real success story, and became an American icon. We had a chance to tour in and around the impressive structure, and took some nice photos.
It was a perfect ending of an amazing week, full of culture, fun and adventure. I did not even mind too much that my plane was delayed three hours, as I could stay longer in the sunny Nevada. (Though poor Tricia had to pick me up at 3 am form BWI airport.)